Mihályi Anikó: „Haladok lépésről lépésre”

Barbara Luz Vera Villar perui származású Verbum Dei missziós nővért ismerem, amióta Magyarországon él. Végigkísértem küszködését a magyar nyelv tanulásával; kitartása, szorgalma és akaratereje megérint. Még mindig vannak nehézségei a kifejezéssel, de értem a szavai egyszerűsége mögött húzódó mélységeket. Bocsánatot kér, amikor hibásan mond valamit, nevet saját magán, ha elvét egy ragozást. És jegyzetel, ha valami új kifejezést hall. 

Fáradtan érkezem Barbara nővér Szent István körúti lakásába. Várok az ajtó nyitására, kiderül, aludt egy kicsit, mert ő is elfáradt így, a nap végére. Szemüvegét igazítja, de már mosolyog a szeme. Kis túrós sütit viszek, amihez teát főz, leülünk az asztalhoz, beszélgetünk. Először családjáról kérdezem…
 

Peruban a családon mást értünk, mint itt, Magyarországon. Az unokatestvérek éppúgy a családhoz tartoznak, mint a testvérek, a szülők mellett a nevelésben fontos szerep jut a nagyszülőknek és a nagynéniknek. Nyolcan vagyunk testvérek, hat fiú és két lány. Amikor két éves voltam, édesapám elhagyott bennünket. A nagycsalád mégis megtartott minket. Szűk lakásban, de együtt éltünk mindannyian, így természetessé vált, hogy segítünk egymásnak. Peruban nagyon sokat jelent az idősek szava, a nagyszülők bölcsessége. Amit ők mondanak, azt mindenki elfogadja. Azt látom, Magyarországon sokkal nagyobb felelősség hárul a szülőkre, a nagyszülők háttérbe szorulnak, sok idős ember él magányosan. Peruban is van idősek otthona, de az emberek tudatában sokkal kevésbé él, hogy beadják oda az öregeket, akiket inkább tisztelnek koruk és tapasztalatuk miatt. Dél-Amerikában a családban az anya a meghatározó, táncainkban is a nőé a vezető szerep. A férfiak sok esetben macsók, hódítanak, szeretőjük van, nem ritka a válás sem, de a nő a nagycsaládban összetartó erő tud lenni. Azt érzékelem, hogy ma már nálunk is egyre kevesebb a gyerek. Talán az Andokban még őrzik a nagycsalád eszméjét…

Barbara beszéd közben is mosolyog, kezével erőteljesen gesztikulál, sokszor kérdezi, értem-e, amit mond. Óhatatlanul is a temperamentumok különbözőségére terelődik a beszélgetés…
 

Peruban sokáig tűrnek az emberek, aztán kirobbannak, mint a vulkán. A magyarok hirtelenharagúak, sokkal türelmetlenebbek – ezt tapasztalom. Dél-Amerikában az ünnep az öröm, a reménység forrása. Minden hétvégén, de hét közben is találnak okot az együttlétre az emberek. Szeretnek beszélgetni és táncolni, inni néhány pohár sört vagy „pisco”-t, (tipikus perui szőlőpálinkát). A kis lakásokban családtagok, barátok, ismerősök és ismeretlenek élik át a táncban az együttlét örömét. Pedig problémák ott is vannak, de azokat meg lehet oldani az ünneplés után is. Én úgy látom, hogy a magyarok inkább borozgatás mellett beszélgetnek, üldögélnek, keveset táncolnak. A mai perui fiatalok diszkóba is járnak, de még mindig jellemzőbb az otthoni mulatság. A munka, az, hogy az ember mindig csináljon valamit, hogy dolgozzon. Ez nekünk lételemünk. Amikor az édesapám elhagyta a családot, nehéz anyagi helyzetbe kerültünk. Tizenkét éves koromtól minden nyáron dolgoztam, hogy megkeressem a pénzt a tanszereimre, a tanulásra. Peruban azt éreztem, az életet lehetőségként éljük meg, és örülünk mindennek, amit kapunk.

Mit jelent Peruban hívőnek, katolikusnak lenni?
 

Peruban a hívők a lakosság hetven százalékát teszik ki, de gyakorló katolikus közülük kevesebb, csak harminc százalék körüli. Egész Dél-Amerikában megfigyelhető a szekták erős jelenléte és terjedése. A Jehova tanúi, a különböző ezoterikus tanok minden országban jellemzőek. A családom hívő katolikus, édesanyám pedig különösen is érzékeny lélek volt, mindig azon fáradozott, hogy én közel legyek Istenhez. Példaképemmé is vált, pedig nem jutott el minden vasárnap a templomba. Tőlem viszont megkövetelte ezt. Emlékszem, a 80- as években, amikor én tíz éves voltam, Peruban elhatalmasodott a terrorizmus, bizonytalanná vált az életünk. Az állandó robbantások megijesztettek minket, féltünk még a barátoktól is, mert nem tudtuk, megbízhatunk-e bennük. Sokan meghaltak vagy az Andokba menekültek, megerőszakolták a nőket, megcsonkították a férfiakat, és szétszakították a családokat. Akkor fölmásztam a házunk tetejére egy csöndes helyre, és megkérdeztem az Istentől: Te mit csinálsz? Miért nem teszel semmit, hiszen a gyerekeid vagyunk! Aztán eltelt néhány év, és nagyon meglepődtem én is meg a családom is, amikor tizenhat évesen hivatást kaptam. Azt kérdezték tőlem a testvéreim: Te tényleg misszionárius akarsz lenni? Hiszen arra vágytál, hogy szociális munkát végezz…

Hogyan ismerted meg a Verbum Dei missziós rendet?
 

A bérmálkozásom előtt ismerkedtem meg egy nővérrel. Vonzott, hogy a világban élt, világi ruhát viselt, hogy érzékenyen reagált a világban élők szükségleteire, segített az embereknek. Megérintett, ahogy az Istenről tanúságot tett, ahogy élő formában beszélt Róla. Úgy éreztem, amit mond és él, nem válik szét, azaz hiteles. Észrevettem, hogy másként imádkozik, mint ahogyan én azt tanultam, hogy egészen közel van Jézushoz. Mindig a Bibliával imádkozott, és azt figyeltem meg, a Szentírás képes választ adni a kérdéseinkre. Én is ezt az utat akartam járni, és éreztem, hogy Jézus tenni akar velem valamit a világban: az egész életemet akarja. De én nagyon megijedtem ettől, és hat hónapra elmenekültem. Aztán a barátaimmal elmentem Limában egy diszkóba, belül viszont nagyon szomorú voltam. Befutottam a mosdóba, és megkérdeztem Jézustól: Mit akarsz velem? Attól félek, hogy az egész életemet akarod. Jó, jó, elmegyek egy lelkigyakorlatra, és ott majd beszélgetünk. És akkor valami mély béke és öröm költözött belém. A barátaim azt hitték, talán sok sört ittam… Akkor döntöttem el: misszionárius leszek! A noviciátusom egy évét Kolumbiában töltöttem, Limában filozófiát és biblikumot tanultam. Apostoli munkámban folyamatosan foglalkoztam egyetemista fiatalokkal, de szegény emberekkel is: Limában, Trujillóban, Venezuelában. Bolondok voltunk nagyon! A kamaszokkal sokat táncoltunk, kirándultunk, hegyet másztunk. Egyszer sírva jött hozzám segítségért egy édesanya, akinek a tizennégy éves lánya megszökött egy dílerrel. Nem tudtam, mit tegyek, a közösségnek nem mertem szólni. A kápolnában átimádkoztam a tékozló fiú történetét. Éreztem, ahogy Isten kinyitja a szívemet: Barbara, ez az asszony én vagyok! Nem akarsz valamit tenni a lányomért? Olyan erőt kaptam Istentől, hogy a lány barátnőjének segítségével felkerestem a dílert. Közben imádkoztam. Bekopogtam. Ki az? – szólt a férfi mérgesen, pisztollyal a zsebében. – Csak a lánnyal szeretnék beszélgetni – válaszoltam –, mert az édesanyja nagyon sír. Kiengedte a lányt, váltottunk néhány szót, és azt mondtam: Nem megyek el, ha te nem jössz velem! Olyan erőt éreztem magamban, hogy föl se mértem a veszélyt. Nem éreztem semmilyen határt! És végül együtt mentünk haza. Az édesanya és a lánya sírva borultak egymás nyakába. Ekkor éreztem meg, hogy az Isten igéjét élővé lehet tenni…

Ezek után hogyan kerültél Magyarországra?
 

Huszonnyolc éves koromban tettem le az örök fogadalmamat Limában. Utána két évig Mexikóban, majd Spanyolországban tanultam teológiát. 2006-ban Magyarországon tartottak egy nemzetközi Verbum Dei-s találkozót. Kellett a szervezésben a segítség, és úgy alakult, hogy csak én tudtam jönni. Beleszerettem ebbe a népbe: egyszerűnek, nyugodtnak és misztikusnak tapasztaltam meg a magyarokat. Amikor énekeltek, úgy éreztem, az angyalokat hallom. Aztán visszamentem Spanyolországba befejezni a tanulmányaimat, majd 2007. október 4-én, a missziós hónapban érkeztem meg ismét Budapestre, Iria nővér hívására. Nagyon nehéz, de szép időszaka volt ez életemnek. Mély beszélgetéseket folytattam Jézussal, hiszen másokkal nem tudtam dialógusban lenni. Megerősödtem a hivatásomban, a közösségemben, az akaratomban: igen, itt maradok.

Milyen gondolkodásbeli különbséget érzékelsz a magyarok és a dél-amerikaiak között?
 

Szeretem, hogy nem improvizáltok sokat, de nem is vagytok merevek. Szeretem a kiegyensúlyozottságotokat, a nyitottságotokat. Nagyon sok tehetséges és okos emberrel találkoztam itt. Ugyanakkor azt is érzékelem, hogy nem tudjátok megbecsülni a képességeiteket, és a történeteknek mindig a negatív oldalát veszitek észre, a napos felét kevésbé…

Mi a feladatod itt, Barbara?
 

Elsősorban segíteni magyarországi közösségünk apostoli munkáját. Fiatalokkal és családokkal foglalkozom: segítek a Szent István Bazilika ifjúsági csoport hittanóráinak és lelkigyakorlatainak megtartásában. Van egy spanyol anyanyelvű csoportom is, aminek nagyon örülök, mert így láncszem lehetek a magyar és a dél-amerikai kultúra között. Lelki vezetője vagyok néhány lánynak, segítek nekik a nyelvtanulásban is. Jól érzem itt magam. Isten nekem adta ezt a népet. Szoktam ismételni magamban, magamnak: Barbara, bátorság! Talpra, magyar! Most vagy soha! Mostanában már magyar irodalmat is olvasok, nagyon szeretem a verseket. Negyven éves elmúltam, és azt tapasztalom, a missziós küldetésem is folyamatosan alakul velem. Ma inkább az anyai érzések erősek bennem, kiegyensúlyozottságot, érzékenységet, biztonságot érzek az életemben.

Nem hiányzik Peru?
 

Hiányzik. Hiányoznak a szeretteim. Nemrég halt meg az édesanyám. Hazamentem, találkoztam a testvéreimmel. Szép volt nagyon, szeretném megőrizni ezt az élményt. Azt érzem, Jézus folyamatosan megújítja a Vele való kapcsolatomat, a küldetésemet, a hivatásomat a közösségben. Haladok lépésről lépésre. A csöndben, a szemlélődésben találom meg missziós indíttatásomat. Hálát adok Istennek közösségemért és a magyar népért, mert azt érzem, otthont adnak nekem és segítenek hivatásom kibontakozásában.