Dobóczky Adrienne: Fordított pályaív
Dobóczky Zsolt fotós szenvedéllyel fényképez, és képeivel mindenkihez szól. Amatőr fényképész, ugyanakkor fotóművész is.
Manapság az egyszerűen kezelhető kompakt gépeknek és főleg a képrögzítési funkcióval is rendelkező mobiltelefonoknak köszönhetően jóformán mindenki gyerekkorától kezdve fényképez. Amikor azonban te először találkoztál a fotózással, ezek a technikai lehetőségek még nem álltak rendelkezésre.
Így igaz. A filmre fényképezés korszakának végéig a fotózás luxusnak, egyfajta „úri passziónak” számított. Az emberek a legolcsóbb, legegyszerűbb filmes fényképezőgépek beszerzésével is nagyobb szeletet vágtak ki a havi jövedelmükből, mint ma egy kamerás mobiltelefon megvásárlásával. Utána pedig folyamatosan kellett filmre, előhívásra és nagyításra költeni. Még ennél is kevesebben engedhették meg maguknak, hogy a saját otthonukban laboráljanak, hiszen egy fekete-fehér nagyítógép is egy kisebb vagyonba került.
Igen, arra emlékszem, hogy a nagybátyánk sötétkamrájában (amelyet egyébként a lakótelepi lakás csöppnyi fürdőszobájában rendezett be) egészen kisgyerekkorunktól együtt figyeltük a csodát, amint az üres papírt folyadékba merítve megjelenik rajta a kép. Úgy érzed, ennek az élménynek a hatására lett belőled fotós?
Nyilván ez adta meg a kezdő lökést, hiszen éppen az előbb elmondottak miatt csak olyan emberek áldoztak anyagiakat, időt és energiát a fényképezésre, akikben volt valamiféle késztetés az alkotásra, és rendelkeztek némi esztétikai érzékkel. A kérdésre visszatérve nekem személy szerint szükségem volt egy második lökésre is, amelyet a középiskolában kaptam meg. Az ottani rajz- és művészettörténet- tanárom, Szabó András festő- és grafikusművész hatására kezdtem el diaporámával foglalkozni.
Arról a technikáról beszélsz, amikor két diavetítővel felváltva ugyanarra a képmezőre vetít képeket az ember, és aláfestő zenét vagy zajokat is használ, így hozva létre egységes alkotást. Mennyire népszerű ma ez a műfaj?
A diaporáma a virágkorát élte, amikor a nyolcvanas években elkezdtem ezzel foglalkozni. Szabó András, akiben ma már az egyik legjobb barátomat tisztelhetem, vezetett be készítésének és előadásának rejtelmeibe. Mert akkor még kézzel irányítottuk a vetítőgépeket és a hanglejátszást is. A diaporámaesteket akkoriban viszonylag nagy számú közönség látogatta, a diaporámások pedig összetartó alkotói közösséget alkottak függetlenül attól, hogy az ország melyik csücskében éltek. Sokat köszönhetek a diaporámának és művelőinek, mert első díjaimat ezekkel a műveimmel nyertem, és ennek kapcsán a korszak legjobb fotósaival találkozhattam. A kilencvenes években a műfaj mélyrepülésének lehettünk tanúi, többé már nem érdekelte az embereket, a fotósok is elfordultak tőle, csak néhány megszállott (köztük én is) folytatta. Azután érdekes módon épp a digitális technika elterjedése lehelte újra életre a diaporámát. Sokkal egyszerűbbé vált fényképezni, a számítógép segítségével diasorokat összeállítani, hangaláfestést készíteni és mindezt előadni. Gondolj csak bele: csinálsz egy PowerPoint prezentációt, amelyet aztán a világ bármely részén bárki, bármilyen számítógépen elindíthat egy dupla kattintással, és lejátszhat. Mostanában egyre több diaporáma készül, és olyan műsorokat látni, amilyenekről a hagyományos módszerek mellett nem is álmodhattunk.
A diaporámáidhoz készített képeken kívül mi mindent fényképeztél?
A kezdetekben? Semmit! Voltak olyan fotósok, akik a „selejt” képeikből állítottak össze diaporámát, a jónak tartott fotóikat pedig kiállították, pályázatokra küldték. Én kifejezetten a diaporámáimhoz fényképeztem. Hosszú idő telt el, mire önálló bemutatásra szánt fotókat kezdtem készíteni. Ilyen értelemben fordított pályaívet írtam le, mint fotóstársaim, akik az egyedi fotó és fotósorozat világából léptek be a diaporámáéba.
Miért nem lettél hivatásos fotós?
Két okot is tudok mondani. Az egyik, hogy a megrendelésre dolgozó fotós alkotói szabadsága meglehetősen korlátozott. „Amatőr”, illetve hobbifotósként azt fényképezek és úgy, amit és ahogy én akarok. A másik, hogy amikor pályaválasztásra került a sor, engem sok minden érdekelt még a fotózáson kívül. Végül a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolát végeztem el matematika–fizika szakon, majd folytattam tanulmányaimat a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola villamosmérnök szakán, ahol a műszerautomatizálás szakirányt választottam. Jelenleg is mérnök-tanárként dolgozom, a Szegedi Műszaki Középiskola Gábor Dénes Tagintézményében okosítom a diákokat. Egyébként néha-néha, amikor az iskolának fotókra van szüksége, elkészítem. El kell mondanom azt is, hogy munkahelyem a maga eszközeivel maximálisan támogat a tőle független alkotói tevékenységemben, például segítenek megszervezni a helyettesítésemet és az óracseréket, amikor időhöz kötött projekten dolgozom.
„Projekten”? „Dolgozom”? „Időhöz kötött”? Hol marad mindebből az „azt fényképezek és úgy, amit és ahogy én akarok”?
Beismerem, ezek a dolgok látszólag ellentmondanak egymásnak. De miután a fotóimmal is sikerült megnyernem néhány elég komoly művészi elismerésnek számító díjat, többek között a MAFOSZ (Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége) Angyalfi Andor plakettjét és a FIAP (Fédération Internationale de l’Art Photographique) szalagját, valamint a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) is felvett soraiba, elkezdett foglalkoztatni a fotósorozat, illetve számos csoportos és néhány önálló kiállítást követően szerettem volna összeállítani egy albumot. Ez utóbbit nyilván el lehetett volna készíteni a már meglévő képekből is, ám úgy éreztem, a közös téma adhatja meg az anyag koherenciáját. Tulajdonképpen puszta véletlen, hogy éppen ekkor kezdték meg a Móra Ferenc híd építését, a hír hallatán pedig a fényképészen kívül a mérnök is előbújt belőlem, és azt mondtam: ezt az építési folyamatot dokumentálnom kell! Felkerestem az építtetőktől kezdve a városvezetésig mindenkit, akinek az engedélye szükségeltetett ahhoz, hogy bejárhassak a munkaterületre, és ott fotózhassak. Aztán a dolog jobban alakult, mint reméltem, mert „nyüzsgésem” felkeltette a szakemberek érdeklődését, így hamarosan felkértek, legyek az építkezés hivatalos fotósa. Így ez már valóban projektmunka volt. Sokat és keményen dolgoztam rajta, főképp mert bizony azonnal mennem kellett, amint szóltak, hogy az építkezés valamelyik fontos, látványos szakaszához értek, hiszen nem állhattak le azért, hogy megvárják, amíg lesz egy kis szabadidőm. És persze olyan felvételeket kellett készítenem, amilyet az építtetők és a kivitelezők kértek. Közben viszont a saját elképzeléseimet is megvalósíthattam.
És megszületett a vágyott album is.
Igen, ráadásul kiadót sem kellett keresnem, mert az építtető Hídépítő Zrt. vállalta ezt a feladatot. A kötet ugyan nem került kereskedelmi forgalomba, mégis rengeteg emberhez eljutott.
A képek döntő többsége fekete-fehér, és sokkal inkább szociofotó jellegű, semmint dokumentációs természetű. Nem szereted a színeket?
A klasszikus szociofotót nem szeretem, azoknak a műveknek a java részét egyszerűen rossznak tartom. A saját képeimet soha nem szántam szociofotónak. Lehet, hogy ösztönösen igyekszem valami hasonlót csinálni, ám sokkal jobban. De ezen nem szoktam gondolkodni. A színeket pedig igenis szeretem! Viszont a fényképészet számos szakértőjéhez, sok esztétához és reklámszakemberhez hasonlóan úgy vélem, a feketefehér képek sokkal hatásosabbak, jobban vonzzák a tekintetet, mélyebb nyomot hagynak a szemlélőben.
Nemrég jártál Mexikóban, ahol azért sok színes kép is született. Milyen élményekkel tértél haza?
Mexikóban az európaitól teljesen eltérő kultúrát és életszemléletet találtam. Az átlagemberek számára és a külsőségeket tekintve egyaránt a húsvét a legnagyobb vallási ünnep, amit én is megtapasztalhattam, Oaxacában. Az azonos nevű állam nagyjából 250.000 lakosú, gyönyörű fővárosa ez a hely, amelynek belvárosa az ENSZ világörökségének része. A település híres a szomszédságában fekvő Monte Albán romvárosról, a zapoték kultúra egyik központjáról, valamint gazdag tradícióiról, népi hagyományairól, amelyek közül kitűnik zenéjük, ruházatuk és ünnepi szokásaik. A szállodában hívták fel a figyelmünket arra, hogy ha igazi, autentikus mexikói keresztutat akarunk látni nagypénteken, menjünk az egyik külvárosba, Xoxocotlánba. A kis barokk templomból hiányoztak a szobrok a helyükről, hiszen aznap a keresztút szereplői voltak. A keresztút kezdetét harsonaszó jelezte. A templomból előlépett három római katonának öltözött fiatalember, akik közül a középső mikrofont ragadott, hogy a téren elhelyezett hangládákból mindenki hallhassa, amint felolvassa Pilátus ítéletét. Aztán a menet elindult. Minden az apró részletekig kidolgozott koreográfia szerint zajlott: elöl haladtak a római katonák, majd a két lator következett, és Krisztus. A keresztút végét követően a téren megkezdődött a mulatság: az emberek ettek, ittak, szólt a muzsika, fogyott a léggömb és a vattacukor. A húsvéthoz kapcsolódó hagyományok a nagyvárosban sajnos némiképp átalakultak, ma már nagyban igazodnak a településre kifejezetten erre az alkalomra érkező turisták igényeihez. Márpedig a látogatók szabályosan ellepik a várost, helyi lakost alig látni az utcákon ebben az időszakban. A szakrális eseményeken túl a városban már nagycsütörtökön megkezdődött a hatalmas fiesta, amely szokás szerint csak két héttel később ért véget. A város főterén minden étteremben és bárban szólt a zene, s akiknek nem jutott hely a teraszokon, azok a téren ültek, álltak, sétáltak, táncoltak. A húsvét Mexikóban olyan élményt jelentett, amely miatt azt mondom: Mexikót látni kell!
Itthon most ismét egy projektmunkán dolgozol…
Tényleg passzol az egyéniségemhez, a fényképezésről alkotott elképzeléseimhez ez a fajta tevékenység. Ezért is kerestem azonnal újabb lehetőséget, amint a Móra Ferenc híd fotózását befejeztem. Így találtam a szegedi lézerközpont építési munkálataira.
Lesz ez annyira látványos, mint a hídépítés?
Lesz! Persze teljesen más módon, de komoly reményeket fűzök hozzá.
Netán újra hivatalos fotós leszel, és újabb album születik?
Nos, ez még a jövő titka, de itt is nagyon élvezem a fotózást. Igyekszem a lehető legjobb, legszebb felvételeket elkészíteni, a többit majd meglátjuk.