Henter Anna: Indiánregény – másképp
Az indiánkönyvek sokak szerint egy-két generációval korábban bírtak jelentőséggel. Akkoriban még lehetett beszélni olvasó fiatalokról. De manapság ki venne ilyesmit a kezébe, egy-két elvetemült könyvmoly-lányon vagy kalandos fantáziájú introvertált kisfiún kívül? Egyáltalán van-e még létjogosultsága, mit tud adni egy nosztalgikus, szórakoztató-irodalomba tartozó ifjúsági történet? Négy fiatal felnőtt egy merész ötlettel vadnyugatos, könyvolvasó tábort szervezett. Egyikük,
Bartek Dániel, történelem és irodalom szakos középiskolai tanár osztja meg a táborhoz és közösségi olvasáshoz kapcsolódó tapasztalatait.
Hogy jött az ötlet, hogy vadnyugatos tábort szervezzetek?
2011-ben, Sitkén tartottuk a tábort, amit az énekkaros közösségünk egyik kiscsoportjának, 8-16 év közötti fiúknak és lányoknak szerveztünk három társammal közösen. Az egy évvel korábbi lovagtábor után idén is igyekeztünk valami izgalmasnak ígérkező témát választani. A fiatalok közül néhányan nagy indiánregény- olvasók, részben így jött a vadnyugatos ötlet. Az indiánregények közül Karl May 1898-ban megjelent kalandregényét, Az olajkirályt választottuk ki, és a tábor egyik céljául tűztük ki a könyv felolvasását. Naponta háromszor-négyszer összeültünk és több órát olvastunk nekik. Érdekes módon élvezték, lekötötte őket. Bele tudták élni magukat és igényük volt rá, hogy végére jussunk a könyvnek. Jó kerettörténetnek bizonyult, amiből néhány elemet át is vittünk a tábori programokba.
A helyszín kiválasztásában döntő volt, hogy az egyik énekkaros lány rokonainak ebben a községben van egy családi gazdasága, ami alkalmas terepnek kínálkozott a vadnyugat-témájú tábor tartására. A szállásunk a helyi plébánián volt, onnan jártunk ki a birtokra.
Hogyan épült fel a tábor programja?
A tábornak megvolt a napirendje, amibe pl. a közös ebédkészítés is beletartozott. A programok egy része a birtokon zajlott: a gyerekek kicsit megismerkedhettek a gazdasággal, az állattartás gyakorlatával, disznókat etettek, ők hajthatták haza a teheneket, lovaglásra is adódott alkalom. A közelben volt egy tó is, ahol csónakázni meg fürödni lehetett.
A plébániai szálláshelyen pedig egyéb tevékenységekkel kötöttük le őket, így pl. tomahawk-hajító versenyt és akadályversenyt rendeztünk nekik, aminek kerettörténete a regénybeli bandita, az Olajkirály, illetve pénzének megtalálása volt. Őt én alakítottam a játék alatt, ehhez arcképes köröző-plakátokat is nyomtattunk. Csapatokra oszlottak, különböző feladatokban kellett helytállniuk. Műveltségi-ismeretterjesztő jelleggel egy kvízt is meg kellett oldaniuk, vadnyugatos illetve Észak-Amerika történelmére vonatkozó kérdésekkel. Az utolsó állomáson pedig a banditát kellett megtalálniuk. Már majdnem feladták, amikor végül sikerült rábukkanniuk a sötét fészerben. „Vadnyugatként” a tábornak egyszerre volt indián- és cowboy-jellege. A táborozók „egyenruhája” egy cowboynyakkendő volt, ezt mindenkinek viselnie kellett. Indiánkiegészítőket főleg a lányok hoztak magukkal. Nem az indiánok és fehérek elkülönítése volt a cél – ahogy a regényben sem, hiszen Winnetou és Old Shatterhand jó barátok –, hanem a jóké és rosszaké. Így a regény egyik tanulsága, hogy nem a származás számít, hanem a szívbeli irányultság. Minden napnak megvolt a maga seriffje és seriff-helyettese, akik egy nagy és egy kisebb csillagot hordtak, és az adott nap „felügyelői” lehettek, és egy kicsit a többiekért is felelősek voltak. Megbecsülésünk jeléül pedig pl. ők kaptak először ebédet. A pozíciót jócselekedetekért, segítésért stb. kapott kis csillagok gyűjtésével lehetett elnyerni. Próbáltuk úgy megoldani, hogy mindenki sorra kerüljön, aki szeretne.
Miről szól a regény? Miért érdemes foglalkozni ezekkel a könyvekkel?
Azért Az olajkirály a címe, mert az egész történet egy csaláson alapul: van egy tó, amiről üzleti okból elhíresztelik, hogy olajlelőhelyen fekszik, ezért elindul a küzdelem a terület indiánoktól való megszerzéséért… Az indiánregények szórakoztató-irodalomnak számítanak, és szerintem alkalmasak lehetnek arra, hogy a segítségükkel megszerettessük az olvasást. Egy átlaggyermek érdeklődését ugyanis nagyon nehéz kötelező olvasmánnyal felkelteni. Egy indiánregény egyrészt könnyen olvasható, illetve megjelennek benne olyan fontos értékek, mint pl. természet, barátság, közösségi összetartozás, bátorság, őszinteség, segítőkészség, önfeláldozás. Némileg idealizált világot mutatnak be. Ezek az értékek ellenpontozzák a jelen civilizációt, ami gyakran az Olajkirály nevű banditához hasonló vonásokat hordoz: feltétlen önérdek-érvényesítésre, akár mások elnyomása árán való pénz- és haszonszerzésre irányul. Illetve azért is jók ezek a regények, mert egy történelmi korba ágyazottak, így valós emberi alapjuk is van. Ezen túl pedig, a jó és rossz küzdelmében nincs eltúlozva az agresszió, inkább az emberi kapcsolatokra és a leleményességre kerül a hangsúly.
Jó az, ha egy történet egy idealizált, és így
valószerűtlen világot mutat be?
Tulajdonképpen minden mese a jó és rossz küzdelméről szól, és idealizál. A leegyszerűsítéssel hangsúlyokat teszünk, egy értékrendet adunk át, ami később a saját tapasztalatok mentén árnyalódik. A lényeg, hogy vissza tudjanak nyúlni az igazra és jóra irányuló belső vágyakhoz, az azonosulás gyökeréhez.
A fiataloknak mi miatt volt izgalmas a regény világa?
A téma a fiúknak elsősorban a kaland és a kihívások, régebbi történelmi korba való visszatérés miatt lehetett érdekes. A lányoknak pedig a természetközelség, kézműveskedés, egzotikus viseletbe öltözködés miatt volt szórakoztató. Megkérdeztem az egyik nagyobb lányt, hogy miért szereti az indiánregényeket. Azt mondta, hogy ez nem feltétlenül fiús dolog, nekik pl. van egy kis indián baráti körük. Ezeket a könyveket a természet közelsége miatt szereti. Úgy érzékeltem, kicsit szembehelyezkedik a modern civilizáció egyes negatívumaival.
Mikor jó egy tábor?
Úgy látom, hogy akkor működik jól egy tábor, ha van egy kerettörténet, ami közös alapot jelent, amiben mindenki el tudja helyezni magát, és ami köré felépülhet maga a tábor. Egyrészt tevékenység kell, mert ha van közös tevékenység, az építi a közösséget. És valami cél is kell, amit közösen el kell érni az együtt töltött idő alatt.
Nálatok mi volt a cél?
Ebben a táborban a könyv elolvasása volt a cél, illetve hogy kicsit halljanak a vadnyugati világról, ezen kívül pedig a vidéki gazdálkodással, mint életmóddal is megismerkedjenek, a természet közelségének a szépségével, és hogy megláthassák, lehet így is élni, és hogy mennyi munka van mögötte, amíg az asztalra kerül az étel. Kicsit benne van ebben a teremtésvédelem fontossága is. Vannak olyan nézetek az énekkarunkon belül, hogy vissza kéne költözni vidékre, és ott létrehozni egy saját kis közösséget.
Illetve szervezőként az is motivált minket, hogy emlékszünk még arra, régen milyen jók voltak a kiscsoportos táborok, amit nekünk rendeztek az akkori nagyok. Ebből a közösségélményből szerettünk volna továbbadni valamit. A regény témája is közösségi jellegű, így ezen a szinten összeért a könyv valósága a tábori mindennapokkal.
Neked hogy tetszett a regény, mit adott a tábor?
Egyrészt azt, amit a gyerekeknek is: egy fiktív valóságot, amibe beleképzelhettem magam, egy olyan világba, ahol működnek a hagyományos értékek, a jó és rossz egyértelműen elkülöníthető, az igazság legyőzhetetlen, és érdemes küzdeni érte. Másrészt pótlás is volt: nekem ez kimaradt az életemből, mivel kisdiák-koromban nem voltam egy nagy olvasó. A tábor után viszont kedvet kaptam az indiánkönyvekhez, és utána még elolvastam néhányat.
Miért ajánlanád olvasásra az Az olajkirályt és társait?
A regény egy hangulatot ad, általános korképet fest az akkori Amerikáról anélkül, hogy történelmi tényanyaggal terhelné a szöveget. Hús-vér emberek szerepelnek benne, és olyan eseményeket ír le, amik akár meg is történhettek volna. Ilyen értelemben nem rugaszkodik el úgy a valóságtól, mint pl. a mai fantasy-regények. Bár szeretem a fantasztikus történeteket is, de ott fennáll annak veszélye, hogy egy fiatal esetleg túlságosan beleéli magát a képzeletvilágba, elvész benne, és nehezen tud viszonyulni a mindennapok valós helyzeteihez. Illetve az a benyomásom, hogy a mai ifjúsági történetek jellemzően a külső képességekre helyezik a hangsúlyt, az a fontos, hogy a fizikai adottságok minél különlegesebbek, szinte határtalanok legyenek. Ettől számít valaki értékesnek, és ebbe akár az is belefér, hogy egy szuperhős mondjuk sunyi, megbízhatatlan vagy erőszakos. Egy indiánregényben azonban inkább a belső jellemzők a fontosak, azok vannak idealizálva. A külső látszólag jelentéktelen, de Winnetou pl. attól Winnetou, hogy egy talpig úriember, akinél mindenekfelett áll a becsület. Ez legalább olyan lényeges tulajdonsága, mint az, hogy milyen csendben tudja megközelíteni az ellenséget. A becsülettel képes célt érni.
Ezekben a történetekben természetfeletti képességekkel bíró szuperhősök helyett egyszerű emberek a főszereplők, akik meglevő adottságaikat mások javára használják: ügyesek, leleményesek, bátrak, és így képesek megnyerni a jó harcát. Ezáltal a könyv azt az üzenetet is hordozza, hogy érdemes felismerni és jóra használni az adottságainkat, és tisztességesen küzdeni egy nemes célért – az igazak útja előbb-utóbb győzelemre vezet.