Görföl Tibor: A politikai szentség útján
A felszabadítás teológiájának körvonalai
A keresztény hitből fakadó gondolkodás, a keresztény szellemiség eredeti és új formái a lelkesültségen kívül minden korban megütközést és értetlenséget is szültek, sőt akár felháborítónak is mutatkozhattak. A jellegzetesen latin-amerikai teológiának, a felszabadítás teológiájának szintén gyakran kellett elutasítással szembesülnie, főként azért, mert egészen mást helyezett előtérbe, mint amihez az európai keresztények hozzá voltak szokva. Pedig Peru, Brazília, El Salvador és Nicaragua szenvedélyes (sokszor szenvedélyesen nyers) gondolkodóinak alighanem a következő évtizedekben is lesz mondanivalójuk a világ jóakaratú emberei számára.
Egy katasztrófa következményei
A felszabadítás teológiája annak az emberi katasztrófának a tapasztalatából született, amelyet a kapitalizmus különböző formái okoztak a latin-amerikai országokban: összességében ez a meggyőződésük azoknak, akiknek ezt az európai fül számára sokszor oly idegenül csengő teológiai programot köszönhetjük. Azzal együtt, hogy kezdettől fogva magának a keresztény gondolkodásnak az átalakítására, megváltoztatására, „felszabadítására” törekedtek (Juan Luis Segundo), elsősorban inkább mégis az foglalkoztatta őket, hogy mit tud mondani és tenni a keresztény hit a strukturális igazságtalanság, az elnyomás, a kizsákmányolás és az embertelen társadalmi viszonyok okainak feltárásával és megváltoztatásával kapcsolatban (Gustavo Gutiérrez). Az elnyomásról beszélni kell, emelték fel szavukat a latinamerikai keresztények, mert senki sem gondolhatja, hogy az emberi kibontakozásnak embertelen körülmények között is komoly esélyei lehetnek. És igenis beszélnie kell róla magának a kereszténységnek, máskülönben ugyanis annak a hamis dualizmusnak a zsákutcájában végzi, amely elszakítja egymástól a történelem konkrét valóságát és az embernek szánt teljességet (az üdvösséget). Ha az emberi élet végső teljessége nem testesül meg valamiképpen a történelemben, ha nincs pozitív hatása az emberhez méltó életkörülmények kialakulására nézve, akkor semmi fedezete nem marad annak a keresztény meggyőződésnek, mely szerint Isten átalakító jelenléte ténylegesen hatást fejt ki a történelemben.
A latin-amerikai teológia világa azonban könnyen naivitással lenne vádolható, ha beérné azzal, hogy a társadalmi körülmények javítását szorgalmazza. Ennél sokkal többre törekszik. Nem hajlandó beérni azzal az átgondolatlan messianizmussal, amely az igazságtalanságot szenvedő ember és társadalom felszabadítását kizárólag a keresztény hit belső világától várja, és ugyanígy azzal a redukcionistának minősített elképzeléssel sem tud azonosulni, amely szerint a társadalomtudományi módszerek és eljárások majd minden (társadalmi) sebet begyógyítanak. Ehelyett olyan keresztény realizmus talaján áll, amely tudja, hogy a keresztény hit nélkül nem valósítható meg az ember és a társadalom igazi felszabadítása, de kész elismerni, hogy éppen az ember társadalmi világának igazságtalanságai miatt elengedhetetlen a társadalomtudományi elemzések felhasználása. Európában pontosan ez keltett először gyanút a felszabadítás teológiájával szemben: úgy tűnt, hogy Latin-Amerikában a marxista szemlélet meghódítja a teológiát, és olyannyira rabul ejti, hogy az már nem is tud többet nyújtani teológiai nyelven kifejtett szociológiánál.
Az 1989-ben lemészárolt El Salvadori jezsuiták közé tartozó Ignacio Ellacuría is ezt panaszolta fel, amikor 1976-ban a Nemzetközi Teológiai Bizottság igen kritikus hangvételű dokumentumot tett közzé a felszabadítás teológiájával kapcsolatban. Ellacuría szerint a latin-amerikai kereszténységnek nagy fájdalma, hogy az európai teológusok egyrészt nem hallják meg az elnyomott és kibontakozni nem tudó ember kiáltását, másrészt nem ismerik fel, hogy dél-amerikai kollégáik nem lettek marxisták, hanem csak a tényleges társadalmi helyzet bevett és általános értelmezését átható hazugságok leleplezésére használják fel a marxizmus szellemi ajánlatát (és nyilván nem véletlen, hogy 1985-ben, egyháztani könyvének vatikáni elítélése után közzétett nyilatkozatában Leonardo Boff először is azt szögezte le: „nem vagyok marxista”). Ellacuría nem győzte hangsúlyozni: a felszabadítás teológiája arra törekszik, hogy az ember szabad lehessen a bűntől (beleértve a bűn objektiválódott, strukturális, társadalmi formáit), a törvényektől (ha a hatalom a törvények segítségével lép fel azokkal szemben, akiknek nincs hatalmuk) és a haláltól (azoktól a folyamatoktól, amelyek eltiporják és idő előtt kioltják az életet).
Ebben az a meggyőződés vezeti, hogy hiába tartotta lehetségesnek, sőt kívánatosnak a világegyház szempontjából centrális helyzetű európai katolicizmus a kapitalizmus korrekcióját, mert a létező szocializmus rosszabb megoldásnak tűnt a szemében, Latin-Amerikából másként látszik a helyzet. Itt, a periférián úgy tűnik, hogy a kapitalizmus lényegénél fogva ellentétes az evangéliummal, s ezért nem korrigálható, nem módosítható, hanem csak az eltörlése lehet elfogadható. Az emberi együttélés másféle formájára van szükség, olyanra, amely támogatni tudja a szegények ügyét; saját fejlődésének biztosításához a kapitalizmusnak ugyanis mindig érdekében áll a „fejlődés visszájának” (Leonardo Boff), a szegénységnek és az elnyomottságnak a fenntartása.
Az Isten szemében kivételes társadalmi réteg:
a szegények
A szegények oly lényeges szerepet játszanak a felszabadítás teológiájában, hogy akár a szegények teológiájának is nevezhetnénk. Azzal a különös és újszerű állítással lép fel, hogy a szegények Isten világbeli jelenlétének legerőteljesebb, botrányos és prófétai közegét alkotják, s ezért a keresztény cselekvés és gondolkodás privilegizált iránypontjának tekintendők. A bibliai történelemből egészen világosan kitűnik, hogy a keresztény üzenet csak a szegények számára lehet valóban örömhír (a gazdagoknak valójában inkább rossz hírt jelent), s ezért a keresztény teológia kiárusításával érne fel, ha a keresztény szellem nem fordítana figyelmet az isteni ajándék privilegizált címzettjeire, a szegényekre. Latin-Amerika világosan felismerte, hogy a gazdagságot és a hatalmat senki sem tarthatja Isten áldásának, s a jellegzetesen nyugati perspektívával szakítva azt az egész világegyház szempontjából prófétai súlyú üzenetet helyezte középpontba, hogy „a szegények valóban boldognak tarthatják magukat, mert az örömhír elsődlegesen hozzájuk érkezett el, s valóban az övék Isten országának ígérete” (Ignacio Ellacuría).
A latin-amerikai katolikus gondolkodás legnagyobb alakjai azt várják a szegényektől, „a világ szemetétől, akiket keresztre feszítenek e világ struktúrái” (Jon Sobrino), hogy megszüntetik mindannyiunk evangéliumi analfabétaságát, azt az állapotunkat, amelyben nem tudjuk helyesen olvasni az evangéliumokat, mert nem azon a ponton vagyunk, ahol az evangélium elsődleges címzettjei: a szegények. A keresztény üzenetnek vissza kell kerülnie abba a közegbe, amelyben megszületett, a szegények világába, mert csak így lehet áttetsző és befogadható mindenki számára. Ezért mondhatta Szent Irenaeus jól ismert tételének átfogalmazásával az országának diktatúrája ellen nyíltan fellépő San Salvadori érsek, az 1980-ban az oltárnál meggyilkolt Óscar Romero, hogy „gloria Dei, vivens pauper” (Isten dicsősége az élő szegény).
A szegények azonban csak úgy privilegizált kiválasztottjai Istennek, ha ténylegesen tehetnek valamit a saját felszabadulásukért. A latin-amerikai teológia ugyanis nem akarja gyámság alá venni a szegényeket, nem az a célja, hogy a kereszténység a szegények helyett cselekedjen, hanem arra törekszik, hogy a szegényeknek kellő szabadságuk legyen az emberhez méltó élet kialakításához, ahhoz, hogy valódi és teljes értékű személyek lehessenek az emberek között és Isten színe előtt. Latin-Amerika megtapasztalta, hogy az elnyomás az erőszak legszörnyűbb formája, mert a legszentebb dolgok ellen intéz támadást, végső soron maga az élet ellen. A nélkülözés, a megvetettség, a kínzás, a betegség, az alultápláltság és a kétségbeesés fizikai halálhoz is vezet, de általánosabb értelemben is halált szül – állítja a felszabadítás teológiájának voltaképpeni névadója, a perui Gustavo Gutiérrez –, kulturális halált, mert „az elnyomók mindannak a megsemmisítésére törekednek, ami egységbe kovácsolja és erővel ruházza fel a nincsteleneket, hogy még kiszolgáltatottabb játékszerévé tegye őket az elnyomó mechanizmusoknak”.
A latin-amerikai szegénység lényegében merényletet intéz Isten teremtése ellen, hiszen a teljes nyomor egyáltalán nem olyan, mint az európaiak anyagi gondjai: kézzelfoghatóan bűn eredménye, mert Isten abszolút és legszentebb akaratát tagadja, magának az embernek a létezését kezdi ki, vagyis szó szerint halálos bűnből következik. A latin-amerikai egyház pontosan tudta, hogy „a minimumot kell védenünk, Isten maximális ajándékát: az életet” (Óscar Romero). Latin- Amerikában a halál istenségei és a hatalom bálványai oly sok áldozatot szedtek, hogy a valódi emberi élet tényének és az emberi élet kultúrájának megbecsülésével kevés helyen találkozni oly megragadó formában, mint a felszabadítás teológiájának körébe vágó írásokban.
A felszabadítás teológiája nemcsak azért viszonyul látszólag paradox módon a szegényekhez, mert úgy nyilvánítja őket Isten történelmi jelenlétének kitüntetett helyévé, hogy a szegénységük megszüntetéséért akar küzdeni, de azért is, mert a szegények felszabadításától általában a szegénység civilizációjának és konkrétan a szegények egyházának, sőt a szegény egyháznak a kialakulását reméli. Olyan politikai, gazdasági és társadalmi rendszert, amely mindenben a szegények ügyét támogatja (miközben a dél-amerikai kereszténység körében az európainál komolyabb és lényegében egészen józan szkepszis uralkodik azzal kapcsolatban, hogy létezhet-e keresztény politika és létezhetnek-e keresztény politikusok), és olyan egyházat, amely nemcsak tenni igyekszik a szegényekért, de privilegizált helyet is biztosít nekik a saját közösségében, és az egyház bevett jellemzőit (egy, szent, katolikus, apostoli) ki meri egészíteni a szegénységgel. A szegénység civilizációjának és a szegények egyházának eszményképe pedig még egyszer meggyőzően igazolja, hogy a latin-amerikai teológia nem utólag keres támaszt a keresztény hitben valamiféle szociológiai program számára, hanem eleve a hitből indul ki: olyan integráns felszabadítást tart elérendőnek, amely nem alternatívája a felszabadítás többi (politikai) formájának, hanem átalakítja valamennyit, és a keresztény közösségeket sem változtatja politikai sejtté.
A felszabadító Jézus és a felszabadítás spiritualitása
A felszabadítás teológiája nemcsak valódi teológia igyekszik lenni, vagyis nem követi el azt az intellektuális öngyilkosságot, hogy kizárólag cselekvési programokkal áll elő, de a keresztény tanítás legbelső tartományában (például a szentháromságtannal kapcsolatban) is önálló elképzeléseket dolgoz ki, sőt önálló spiritualitása is van. Latin-Amerika valami újat fedezett fel Jézussal kapcsolatban, és azt veti a szemére Európának, hogy megfosztotta Jézust örök újdonságától: merev ikonná alakította kritikai igényeit és spiritualizálta húsbavágó követelményeit. A felszabadítás teológiája kiemeli, hogy Jézus nemcsak egyszerűen a szegényeknek fogalmazta meg üzenetét, hanem a szegények perspektívájából is hangzottak el szavai, és üzenete üres lenne, ha nem lennének kézzelfogható hatásai és következményei. A szegények körében végbevitt tetteinél fogva kijelenthető, hogy a szegények problémája Jézus problémájává vált, sőt Jézus ügye a szegények ügyével lett azonos. Ám minden ellenkező vád ellenére a felszabadítás teológiája nem „horizontalizálja” Jézust, vagyis nem tekinti merőben emberi programot meghirdető felszabadítónak, de tudja, hogy istensége emberségében nyilvánult ki, amely belsőleg összefügg a szegényekkel.
Ennek a Jézus-képnek a talaján áll az, amit a felszabadítás spiritualitásának nevezhetnénk. Amikor 1985-ben Jon Sobrino kiadta a felszabadítási lelkiségével foglalkozó könyvét, még arra számított, hogy bizalmatlanság fogja fogadni azok részéről, akik rokonszenveznek a dél-amerikai teológiával. Azóta azonban egyértelművé vált, hogy a lelkiség nélküli felszabadítást eltorzulás és bűn fenyegeti, és a szegények felszabadításáért csak úgy tudunk küzdeni, ha keresztény szeretettel viszonyulunk hozzájuk. Isten szemével kell látnunk a szegényeket: ez a latin-amerikai spiritualitás lényege. Ugyanakkor igaz, hogy a felszabadítás teológiájának képviselői néha éppen a spiritualitás terén maradnak el a keresztény eszménytől: elítélt egyháztani könyve megjelenésének huszonötödik évfordulójára írt visszaemlékezésében Leonardo Boff például meglepő indulattal hangoztatja, hogy „az egyházat még mindig inkább a saját biztonsága foglalkoztatja, mintsem az igazság, s inkább saját nyilvános önképének ápolásával foglalatoskodik, mintsem a föld megalázottait szolgálja”.
A felszabadítás spiritualitásából egyenesen következik a politikai szentség eszménye. Ha olyan viszonyulásként fogjuk fel a politikumot (nem a politikát!), amely Isten országának irányában mozdítja elő a társadalmi struktúra átalakítását, akkor a politikai cselekvés valódi terepe lehet az életszentségnek – állítja Sobrino. Létezik politikai szeretet, amely elítéli az elnyomást és feltárja a strukturális igazságtalanságok okait, ráadásul üldözést von magára és vértanúságba torkollhat, ami már önmagában is meggyőzően bizonyítja, hogy a politikum valóban közege lehet a szentségnek. A politikai szentség Isten új és botrányos szentségét fejezi ki, azt a tényt, hogy Isten közel jön a szegényekhez és azt akarja, hogy éljenek.