Bikfalvi Géza: Magyar jezsuiták Latin-Amerikában

A jezsuiták első, több mint két évszázados (1540–1773) működése és annak kihatása Latin-Amerikára, és különösen a dél-amerikai kontinensre egyszerűen felmérhetetlen. Számos magyar jezsuita misszionárius tevékenykedett a jezsuiták indián redukcióiban valamint tanítottak a jezsuiták iskoláiban. 

sSajnos napjainkban, az egykoron Latin-Amerikában tevékenykedő magyar hittérítők életéről és munkásságáról igen keveset tudunk, mivel a rájuk vonatkozó írásos anyagok legtöbbje még feltáratlanul hever spanyol, portugál, illetve tengerentúli levéltárak mélyén.

Egész kis magyar kolónia verődött össze az indiánok őserdeiben és törte azt az ugart, amelynek felszántására az Isten elhívta őket. Ekkor már kialakult az a sajátos hittérítő munkastílus, melyet először ugyan ferencesek és dominikánusok kezdeményeztek, de a jezsuiták virágoztattak fel néhány évtizeddel később: a redukciók megalakításával. A redukciók, zárt keresztény indián telepek, a jezsuita civilizációs és evangélium terjesztő törekvések legfigyelemreméltóbb kísérletei voltak.

A közel félszáz, Latin-Amerikában működő magyar jezsuita misszionárius közül csak néhányuk munkásságát tudjuk röviden ismertetni, akik életüket elsősorban a hitterjesztésnek szentelték, de nyitott szemmel járva, az egyes tudományágakat sok hasznos, új ismerettel gazdagították.

Brentán Károlyt (1694–1758) gyakorlatilag a kezdetektől fogva – a Jézus Társaságába való belépését is – a hittérítői tevékenység motiválta. Már belépése idején négy nyelven tudott, még a spanyol nyelvet is bírta. 1744-től kezdve három éven át a perui rendtartomány élén állt, 1751-ben, mint prokurátort Rómába küldték – ezt az alkalmat is felhasználta a missziók javára. A régi rendi hagyományokhoz híven Brentán a tudományos kutatásokat sem hanyagolta el. Több rendtársa társaságában a hatalmas Marañon, vagyis a mai Amazonas folyamrendszerét kutatta a forrásától egészen a torkolatáig. Több részletnek első térképfelvétele tőle származik. Idővel a felső Marañon vidékén a missziós tevékenység annyira gyarapodott, hogy az illetékes európai kormányokkal a terület felosztásáról kellett tárgyalnia. A szellemi hagyatékai közül kiemelkedik a quitói tartomány térképe, amelyet 1751-ben, Rómában nyomtattak ki. Ezenkívül kéziratban maradt ránk a Historia de las missiones del Marañon (A marañoni missziók története) című könyve.

A selmecbányai Éder Xavér Ferenc (1727–1772) Descriptio Provinciae Moxitarum in Regno Peruano című művében, a mai Peru és Bolívia területén egykor elterülő mojosi jezsuita missziós kerületben, az őslakosok közt folytatott munkájáról, illetve a területről kialakult benyomásairól számolt be, ez a könyv az andoki indiánok néprajzának ma is alapvető, tudományos műve. A könyvet először 1791-ben ex-jezsuita rendtársa, Makó Pál (1724–1739) adta ki Budán. A 18. század abszolutizmusának örök szégyenfoltja marad, hogy III. Károly spanyol király a rokonainak, a Bourbon-család uralkodóinak áskálódásának engedve, 1767. február 27-én kelt rendeletével a jezsuita hithirdetőket összes tengerentúli országaiból kiutasította és birtokaik elkobzását rendelte el, valamint sok száz jezsuita misszionáriust európai börtönökbe zártak. Sokan soha többé nem kerültek vissza hazájukba. Éder atya azonban sok hányattatás után visszatérhetett hazájába.

Limp Ferenc (1695–1768) 1726-ban Paraguayba került, ahol a Concepción nevű redukcióban működött, majd 1738-ban a Paraná folyó mellett fekvő redukció vezetője lett. Később Uruguayba ment át.

Szerdahelyi Ferenc (1717–1773) 1748-tól működött a paraguayi redukciókban, az ő nevéhez fűződik az először „jezsuita tea” néven emlegetett, ma Dél-Amerikában „maté” néven ismert, és általánosan kedvelt üdítőital elterjesztése, amely eredetileg az Ilex paraguayensis bokor örökzöld leveleinek a főzete.

Zakarjás János (1719–1772) 1749-től kezdve a perui misszióban tevékenykedett, az indiánok között terjesztette az evangéliumot, pestises betegeket gyógyított. A kassai jezsuitáknak írt 11 levele ma a redukciók életének egyik legfontosabb forrása.

A Latin-Amerikában tevékenykedő magyar jezsuiták egyik legkiválóbb egyénisége Orosz László (1697– 1773) volt. Már az iskolai évek alatt nagyon érdeklődött a jezsuita rend iránt, a saját kutatásai alapján, 1715-ben megjelent az első könyve is, amely Loyolai Szent Ignác életéről szólt. Nagyon erős hívást érzett a misszionáriusi hivatás iránt, a római általános rendfőnök közbenjárásával Sevillába került a misszionáriusképző tanfolyamra, ahol először spanyolul tanult, majd a misszionáriusi ismeretek elsajátítása után pappá szentelték.

A missziós terület helyi elöljárói már értesültek kiváló szellemi képességeiről, ezért nem engedélyezték, hogy a szíve vágya szerint, a csiriguano indiánok között végezzen misszionáriusi munkát, mint a társai, hanem tanárnak rendelték. A jezsuita egyetemen bölcseletet és hittudományt tanított a teológushallgatóknak. Óriási csalódással fogadta az elöljárók intézkedését: „Jómagam Tucumán földjén, a cordobai főkollégiumban lakom, és megvallom, szégyenemre, hogy itt nyilván Isten rendeléséből, talán bűneimért vezekeljek, a bölcselet előadására vagyok kárhoztatva. Hej, érdemes volt-e a vértanúi pálma reményében és azzal az égő vággyal eltelve, hogy az apostolok példájára, élve-halva a pogányok között hirdethetem az Evangéliumot, ezerszeres életveszély között áthajóznom a tengeren, hogy azután ideérkezvén, Krisztus helyett Arisztotelészt hirdessem az iskolában?”

1734-től az egyetem rektora és egyben a Monserrat kollégium vezetője lett. 1740-től rendi vizitátornak nevezték ki, amikor végiglátogatta a jezsuták indián redukcióit. Vizitációs utazásáról és tapasztalatairól nagyon tanulságos levélben számolt be: „Végigvizsgáltam harminc paraguayi missziót, amelyet a Társaságunk 67 papja (köztük nyolc magyar) 15 segítőtestvérrel gondoz. A harminc keresztény faluban nagyon sok indián lakik, egyben kb. ezer család él. A kereszténység gyakorlásában igen buzgók. Napról-napra reggel összejönnek a szentmisére, este pedig a rózsafüzér elvégzésére. A gyerekek mise előtt felmondják a hittant és délután naponta eljönnek a hittitkok magyarázatára.

„Ha tisztelendőséged hallaná olasz füllel a körmenetnél és minden ünnepélyes istentiszteletnél a zeneszerszámok minden nemével felhangzó muzsikát, vagy látná a szent edények és egyéb templomi díszek tobzódó gazdagságát, akkor meggyőződhetnék, hogy az indián keresztények egyáltalán nem maradnak el az európaiaktól a vallásos buzgóság terén.

Ugyanúgy nem maradnak el indiánjaink az európaiaktól szorgalomban, munkaszeretetben és a különböző mesterségekben való alkalmasságban sem… A mesterségeket nem annyira hallásból, hanem látásból tanulják… Az indiánok, akik egyidejűleg tanulói és mesterei a művészetnek. Minderre a mi lelkes atyáink tanították meg az indiánokat, akiket ezért édesapjukként szeretnek és tisztelnek.

Lakóházaik kényelmesek, falvaik kellő rendben, utcákra és terekre vannak osztva. Kertjeiket, szántóföldjeiket is európai módra művelik. Ezek megteremnek számukra minden gabonát, zöldséget és gyümölcsöt, az európaiakat kicsit szűkebben. Közönséges ételük többnyire a kukorica, a manióka és a batáta. A húsételek közül legjobban a szarvasmarha nyelvet kedvelik.”

A vizitációból visszatérve Orosz atya újból a cordobai egyetemen tanított, majd 1744-től a buenos aires-i Szent Ignác-kollégium rektora. 1746-tól kinevezték a jezsuita tartomány teljhatalmú ügyvivőjének a madridi udvarhoz és a római Szentszékhez. 1749-ben tért vissza Európából Buenos Airesbe, 60 jezsuita misszionárius kíséretében, rengeteg könyvet és iskolai felszerelést hozva magával, mert ekkor már a jezsuitáknak 4 egyetemük, 10 kollégiumuk, 42 iskolájuk, 5 szemináriumuk és 41 redukciójuk volt a dél-amerikai földrészen. Orosz atya egy évi buenos aires-i tartózkodás után visszatért régi állomáshelyére, újból a cordobai Monserrat kollégium rektorának nevezik ki. Itt sikerült régi álmát megvalósítani: egy könyvnyomdát állított fel, amelynek történelmi érdekessége, hogy a 19. század elején ezen a gépen nyomtatták ki az argentin függetlenségi nyilatkozatot.

A 18. század közepén azonban elérte a végzet a dél-amerikai jezsuita missziókat: „A vihar a redukciók ellen 1750-ben tört ki, amikor a madridi és a lisszaboni udvarok között egy megállapodás jött létre, amelynek értelmében Spanyolország kötelezte magát, hogy a Rio de Plata-i birtokaiból 150 ezer négyzetkilométernyi területet átad Portugáliának – a brazil alkirályság számára – cserébe a Colonia del Sacramento kikötőért. Ez a megegyezés a paraguay-i rendtartományt rendkívül súlyosan érintette, mert hét virágzó indián redukció átkerült Brazíliába. Az indiánok hallani sem akartak arról, hogy portugál uralom alá kerüljenek, mert tudták, hogy ott azonnal rabszolgasorba kerülnek.”

Orosz atya. aki ekkor a provincia egyik vezetője volt, feliratot küldött a spanyol királyi udvarba, majd Rómába, tiltakozott a megállapodás ellen. Az indiánok nem voltak hajlandók elhagyni szülőföldjüket és fegyveresen ellenálltak a kiküldött spanyol csapatoknak. A spanyol hatóságok a jezsuitákat vádolták a háború előidézésével és bírósági eljárást indítottak ellenük. Az ítélet alapján Oroszt és 150 jezsuita rendtársát kiutasították az országból. A gyarmati katonák hajnalban megszállták a cordobai jezsuita kollégiumot, majd szekereken, La Plata kikötőjébe szállították a jezsuitákat, összesen 129 személyt. Európába érve, Cádizba börtönbe kerültek. Mivel még az osztrák császárságban szabadon működött a jezsuita rend, Orosz atya visszanyerte a szabadságát és Mária Terézia külön kérésére, a madridi udvarnál közbenjárt más nemzetiségű rendtársai érdekében. A vállalkozását teljes siker követte, mivel minden egykori paraguay-i missziós rendtársa kiszabadult.

Visszatérve Magyarországra, több mint 40 esztendei távollét után, Nagyszombatban telepedett le, ahol novíciusmesterként kamatoztatta tapasztalatait. Az utolsó éveiben megírta visszaemlékezéseit és Éder X. Ferenc kéziratait rendezte sajtó alá. 1773-ban, a Jézus Társaság feloszlatásának évében hunyt el, a nagyszombati jezsuita templom kriptájában temették el.

Szentmártonyi Ignác (1698–1793) vegyes nemzetiségű családban, magyar nemesi apa és horvát anya házasságából született. A bölcseleti tanulmányait a jezsuiták gráci egyetemén, a teológiát a szintén jezsuita vezetés alatt álló bécsi egyetemen végezte. 1735-ben lépett be a jezsuita rendbe. A tudományok közül mindenekelőtt a csillagászat és a kartográfia érdekelte. Bécsi évei alatt a későbbi magyarországi csillagászat legjelesebb, nemzetközileg is elismert tudósának, Hell Miksának (1720–1794) a tanulótársa volt. A gráci egyetemen matematikát tanított, amikor arról értesült, hogy V. János portugál király kartográfusokat keres, akik megmérnék és kijelölnék a dél-amerikai portugál gyarmatok határait, illetve megrajzolnák ezeknek a területeknek a térképét. A rendkívül tehetséges és fiatal tudóst a rendi elöljárói ajánlottak erre a feladatra és több más magyar misszionárius társával – mint Kayling József (1725–1780), Szluha János (1723–1780) és Fáy Dávid (1721–1767) – a portugál missziókba küldték.

Kayling József a tutojai misszióba került, ahol nemsokára a misszió vezetésével és a cukormalom felügyeletével bízták meg. A jezsuita missziók betiltásakor Szentmártonyi atyával együtt deportálták Portugáliába, és csak 1777-ben szabadult. Utána hazatért és szülővárosában, Selmecbányán, haláláig plébánosként működött.

Szluha János bárói családban született, a teológia elvégzése után jelentkezett a brazil misszióra. A brazíliai működése alatt elkészítette a maranhãoi rendtartomány térképét, amelyet Magyarországra is elküldött, de ez később elkallódott. A családja segítségével hamar, egy év után kiszabadult a fogságból és hazatérhetett.

Fáy Dávid magyar nemesi családból származott, a protestantizmus idején a család a kálvinista vallásra tért, azonban az édesapa újból katolizált, de az édesanya kitartott vallása mellett. Ezért jelentkezett felajánlásul a misszióba, az Amazonas torkolatánál működött, majd osztozott a brazíliai misszionáriusok sorsában, a lisszaboni börtönben hunyt el.

Miután Szentmártonyi megérkezett Lisszabonba, a király megismerve a már neves, nagyon ígéretes magyar jezsuitát, királyi csillagásznak és tanácsosnak nevezte ki. Miközben az óceáni átkelésre várakozott, a coimbrai jezsuita rendházban, a kísérleti fizika területén elért eredményeit ismertette, bemutatókat tartott, gépeivel és kísérleteivel nagy sikert aratott.

A király megbízásából 1749-ben kelt át az Atlanti óceánon és Brazíliában, a Maranhãoban lépett partra, ahonnan egy expedíció csillagászaként a brazíl-perui-boliviai határvidékre utazott. Az utazásának részleteiről, az ott végzett munkájáról szinte semmit sem tudunk, mivel a királyi térképészek és földmérők a legnagyobb titokban tevékenykedtek. A feljegyzések és a térképek a bizalmas iratok közé kerültek, amelyekbe csak kevés személynek volt módja betekinteni. Az állami utasítások értelmében a földmérő expedíciókat katonaság kísérte, akik a nyugodt munkamenetet biztosították, ugyanakkor szigorúan számon tartottak minden feljegyzést és rajzot, hogy azok nehogy valamilyen ellenséges külföldi hatalom kezébe juthassanak. A becslések szerint mintegy 30-35 ezer kilométernyi utat tettek meg tíz év alatt az Amazonason és a mellékfolyóin. Szentmártonyi a térképezés mellett számos csillagászati megfigyelést végzett az égbolt déli részéről.

A dél-amerikai portugál gyarmatokon a jezsuitákra hamarabb lesújtottak, mint a spanyol fennhatóságú területeken. 1759-ben a portugál kormány elrendelte, hogy tartóztassák le és szállítsák Portugáliába a jezsuita misszionáriusokat. Ott börtönbe vetették őket és közel két évtizedig, elviselhetetlen körülmények között raboskodtak. A Szent Julián-erőd várbörtönébe (kazamatáiba) zárt Szentmártonyi atya társaival, köztük a magyar Kayling Józseffel csak 1777-ben, Pombal (1699–1782) márki bukása után szabadult ki és térhetett vissza. Pombal, a szabadgondolkodó, önmagától teljesen eltelt, teljhatalommal rendelkező portugál miniszterelnök elutasította az ártatlanul szenvedő foglyok szabadon bocsátására vonatkozó kérést, mondván, hogy a foglyok nem jezsuiták, hanem tolvajok, rablók vagy esetleg gyilkosok, így nem érdemelnek kegyelmet. Hazatérte után egy ideig Csáktornyán élt, majd a Zala megyei Belicán működött segédlelkészként, ahol elhunyt. A tudományos feljegyzései és térképei azóta is ismeretlen helyen, valószínűleg egy portugál levéltár mélyén porosodnak. A régi magyar jezsuita misszionáriusok hagyományát folytatták a 20. század közepétől azok az atyák, akiket a kommunista állam külföldre kényszerített. Természetesen nem a hagyományos missziós munkát végezték, mivel – elődeiknek köszönhetően erre már nem volt szükség –, hanem elsősorban oktattak, szociális munkákban és a magyar emigráció pasztorálásában működtek. Kövecses Géza (1921–1967) nevét itthon nem nagyon ismerik, pedig a 20. századi brazíliai papképzés megújulása a nevéhez fűződik; ma nevét szeminárium is viseli. Szintén Brazíliában működött Hauser József (1920–2004), aki a Sao Lepoldo-i egyetemen biológiát, zoológiát, citológiát és hisztológiát tanított. A laposférgek tanulmányozására specializálódott, amelynek nemzetközileg elismert tudósa volt, mintegy félszáz általa felfedezett és leírt faj viseli a nevét. Megyer József (1922–1966) Mexikóban filozófiát és szociológiát tanított különböző egyetemeken, de szociális érdeklődése a lepratelepek lakói felé irányította, akiknek sorsán igyekezett minden erejével javítani. Egy magyar-spanyol nyelvű verseskötete is megjelent.