Előző cikk Következő cikk

Bárdosy Éva: Lélektan Brazíliában

Benkő Antal tizennyolc évesen lépett a jezsuiták közé. A filozófiát Kassán, a teológiát Szegeden és Rómában végezte, ahol pappá is szentelték 1947. július 26-án. Leuvenben doktorált pszichológiából. Innen vezetett az útja Brazíliába, ahol huszonegy évig tanított. 1975-től Ausztriában, később Rómában dolgozott. Már a Szolgálat folyóirat munkatársaként is, de hazatérése után még inkább a magyar tudományos életet gazdagította publikációival, előadásaival, lelkipásztori munkájával. Jelenleg Pilisvörösváron, az emeritus magyar jezsuiták házában él. 

Mikor és hogyan jutott el Brazíliába?

Leuveni tanulmányaim idején két ott tanuló brazil rendtársam belejátszott ebbe a választásba, és rendi elöljáróm is egyetértett azzal, hogy Brazíliába menjek. 1954-ben hat magyar jezsuita indult Brazíliába: hárman a déli (brazil) rendtartományba, hárman – én is idetartoztam – a középső tartományba kerültünk Először egy Nova Friburgo nevű, svájci alapítású „kis” városban – 40-50 ezer lakosa volt akkor – éltem három évig, s az ottani jezsuita főiskolánkon tanítottam, majd átkerültem Rióba, és ott a katolikus egyetemen tanítottam egészen 1975-ig.

Hány jezsuita tartomány van Brazíliában?

Összesen négy, egyenként is több országnyi területre terjednek ki. Dél- Amerika legnagyobb országáról van szó, amely körülbelül akkora, mint egész Európa, ha a keleti határát Moszkvánál húznánk meg.

Mennyi időt töltött akkor ebben a hatalmas országban?

Egyhuzamban huszonegy évet: 1954-től 1975-ig. Később még visszatértem Rióba két szemesztert tanítani, de akkor már fél lábbal hazatérőben voltam. Többször pedig rövidebb látogatásra hívtak meg.

Hogyan jellemezné röviden ezt a földrésznyi államot földrajz, éghajlat tekintetében?

Igen hosszú partszakasza van, ahol az Atlanti-óceánnal érintkezik. Mindenki tud az Amazonas folyóról és két partján a több ezer kilométer hosszan elterülő Amazonas-medencéről, a pusztuló esőerdőkről. A harmadik nagy tájegység a Brazil-felföld. Az ottani hegyek között vannak csaknem 3000 méter magasak is. Az éghajlat általában trópusinak számít, de ami engem illet, Nova Friburgóban télidőben kifejezetten fáztam, hiszen ott a fűtés ismeretlen valami, pedig néha 10 fokra is lehűlt a levegő. Rióban már kellemesebb volt. A híres trópusi tengerpart, üdülőhely számomra éppen elég meleg volt.

Mikor „fedezték fel” Brazíliát? Hogyan alakult a történelme?

1500-ban portugál tengerészek fedezték fel a földrészt, persze az a flotta is Indiába készült, ám közbeszólt az egyenlítői passzátszél, amely egyre nyugatabbra hajtotta a hajókat, mígnem váratlanul erre a szárazföldre bukkantak. 1530 körül kezdte Portugália saját gyarmatának tekinteni ezt a területet. Eleinte erdő- és mezőgazdaságot folytattak itt, s a cukornád ültetvényekre hamarosan hoztak afrikai rabszolgákat. A 19. században kezdődött el a függetlenség kivívásának folyamata, amelyet kikiáltása után három évvel el is ismertek. Addig még sok múlott a régi telepeseken. Az 1891-es első köztársasági alkotmány szövetségi államot hozott létre az elnök kezében összpontosuló hatalommal. Az egymást gyorsan követő kormányok, diktatúrák, puccsok váltakoztak, mígnem az 1960-as évektől kezdve hatalmas ipari fejlődés indult meg; s nyomában a városok félelmetes felduzzadása.

Milyen hatással volt mindez az ország társadalmára?

A népesség gyarapodása robbanásszerű ma is: egy 2010-es adat szerint elérte a 185 milliót. A növekedés évi másfél millió! Így a lakosság 60 százaléka fiatal. Az iparosodás következtében ennek a rengeteg embernek több mint 80 százaléka ma már városokban, vagy azok környékén él. A „nagy São Paulo” – az ipari termelés központja – szinte félelmetesen nagy város: kb. 30 millió ember lakja.

Milyen a lakosság etnikai és vallási összetétele?

A lakosság kb. fele európai eredetű, a másik felét az európai és indián vagy afrikai keverék (mesztic és mulatt) alkotja. A szorosan vett „őslakosság” százalékban elenyésző. A brazilok egyébként kedvesek, közlékenyek, nem találtam köztük se nacionalistákat, se fajgyűlölőket. Negyven éve megszűnt a bevándorlás külföldről. A 60-as években a lakosságnak még több mint 90 százaléka katolikusnak vallotta magát, és lélekben az is volt, bár legtöbbször – éppen a paphiány miatt – hitbeli ismeretei igen hiányosak voltak. Brazíliában ma is nagyon kevés pap van: a becslések szerint egy papnak kb. 14-15 ezer embert kell ellátni: hitre nevelni, gondozni. A városokba tódulás még inkább gyökértelenné tette a híveket, s a papok is képtelenek megfelelően lelkileg ellátni őket. A vallást illetően számszerűen még mindig legtöbb a katolikus – a lakosság 60 százaléka –, de erősen növekedőben vannak a protestáns keresztény gyülekezetek különféle, leginkább karizmatikusnak nevezett változatai. Vannak agnosztikusok, ateisták is, vannak hívei az iszlámnak, vannak izraeliták, mormonok, Jehova tanúi és más hasonló vallások hívei is Brazíliában.

Brazíliában létezett, létezik-e a felszabadítás teológiája?

Pár évvel ezelőtt, főleg a 70-es, 80-as években még sokat beszéltek róla, és jelentős tényező volt a vallási, sőt társadalmi életben. A hangsúly a szociális felszabadításon volt, mindig a konkrét helyzetből kiindulva. Napjainkban azonban már más problémák kerültek előtérbe a brazil vallási életben is, s így erősen csökkent a jelentősége, egyre kevesebb képviselője van.

Mennyire volt elfogadott a tudományok között az ön szakterülete, a lélektan?

Amikor 1957-ben Rio de Janeiróba kerültem, ott már folyt némi pszichológiai oktatás, és engem azért hívtak oda, hogy szakmailag kifogástalan, államilag elismert lélektani tanszék induljon a riói katolikus egyetemen. Korábban Brazíliában is óvakodtak a lélektantól. A pozitivizmus uralma miatt – a 20. század elejéig – filozófia-oktatás és bölcsészkarok sem léteztek ott. De az 1950-es és 60-as évek során jól képzett tanári gárda jött össze a Rio de Janeiro-i Katolikus Egyetemen. Az egész egyetemen 10-15 jezsuita paptanár tanított, de a nem fölszentelt tanárok is stabil világnézettel rendelkeztek és igen jól képzettek voltak.

Nem voltak nyelvi nehézségei a tanításban? Már kezdetben is tudott portugálul?

Megkönnyítette a dolgom, hogy akkor a filozófiát latinul tanították, és én is úgy tanultam, tehát nem kellett mindjárt portugálul előadnom. A friburgói főiskolán sokan beszéltek franciául is, ezért az első félévben a gyakorlati pszichológiát franciául tanítottam. Közben erősen tanultam a portugált. Még alig pötyögtem valamit portugálul, máris bedobtak a mély vízbe: ki kellett segítenem néhány közeli plébánián, s ott azután már tényleg a hivatalos nyelven kellett megszólalni: prédikálni és gyóntatni.

Milyen volt a szellemi, lelki atmoszféra közvetlen környezetében, kollégái és tanítványai körében? Megmaradtak-e eleven emberi kapcsolatai a világ másik feléről?

Igen. Az elején évente csak harminc új hallgatóval dolgoztunk a riói pszichológia szakon, de ez a szám hamarosan ötvenre nőtt. Még később már szemeszterenként száz új hallgatónk volt, vagyis ez az öt évfolyamon ötszáz egyetemistát jelentett. Csoportokkal dolgoztunk, a tanárokból is alakultak önismereti csoportok. A katolikus egyetemen az egyetemi lelkészi tisztet is betöltöttem, a kápolnában imacsoportok alakultak. Persze megtörtént, hogy létrejöttek, azután lassan abbamaradtak. Jó emlékem, hogy a fiatal tanárokkal informálisan, a saját igényünkből fakadóan hetenként, szombat délután összejártunk beszélgetni a lelki élet kérdéseiről, és ilyenkor sokat merítettünk egymás élményeiből, eredményeiből, de kudarcaiból is.

A helyi egyház részt vett-e a társadalmi folyamatokban? Találkozott-e azzal a jelenséggel, hogy míg az egyház magasabb vezetőinek egy része kiszolgálta a gazdagokat, addig a másik rész papjai azonosultak a szegényekkel, a legszegényebbekkel is?

Én nem tapasztaltam ilyen kettősséget az egyházi vezetők, papok részéről. Mind az egyszerű papok, mind a püspökök komolyan törődtek a szegényekkel. Én abban láttam e téren a baj okát, hogy a robbanásszerűen megduzzadt városokba tóduló nép lelkileg még jobban elárvult. A papok nehezen érték el a marginalizálódott szegényeket, azok pedig legalább olyan nehezen kerülhettek kapcsolatba a papokkal, akiket nem is készített föl senki erre a helyzetre. Eleve túlságosan kevés a papi hivatás. Brazíliában mindig kevés volt, mert a portugál gyarmatosítók nem szorgalmazták, hogy a falvakba mindenhová jusson pap, nehogy a kelleténél nagyobb önállóságra tegyenek szert alattvalóik. A paphiány világméretű tendenciája itt egészen tragikus. Egyszer ellátogattam egy ritkább népsűrűségű, őserdei vidékre. Egy „csupán” pár-ezer lakosú faluról kiderült, hogy „papja” évente kétszer jut el hozzájuk! A városokba tódulók így – szinte – minden vallási alap nélkül válnak városi lakosokká, esetenként a „favellákban”, azaz egy szegénynegyedben. Sajátos lelkipásztori gondozásra volna szükségük, de hozzájuk is csak ritkán látogat el egy-egy pap, aki nem is igazán ért hozzájuk. Ezt a lelki éhséget a katolikus egyház – éppen a paphiány miatt – csak alig tudja csillapítani; az említett keresztény gyülekezetek viszont, többnyire Észak-Amerikából, jól felkészült, megfelelő számú vezetőkkel csoportokat alakítanak a hitre éhezőkből, akik így végre eltelhetnek a vallás vigaszával egy-egy emberléptékű közösségben. A középosztálybeliek alsóbb rétegei tartoznak ide elsősorban, nem a legszegényebbek.

Mennyire segítenek a bázisközösségek?

A paphiány megoldására az elkötelezett laikusok helyzetbe hozása lenne a leggyorsabb segítség. S ez sok helyen meg is történik. De az elszórtan élő vidékiek között egy ütőképes vezetői csoport kialakítása elég kilátástalan feladatnak látszik.

És az ún. népi vallásosság teológiája, amelyről atya a Szolgálat egyik számában írt?

Ez a változat egyfajta inkulturációs modell. A nép számára érthető nyelven, a nép kultúrájának alapos ismeretéből kiindulva, sajátos szimbolikáját is figyelembe véve, a nép életének vallásos gyökeréig hatolva mélyíti el a kereszténység igazságait. A Dél-Amerikában működő jezsuiták egy része ezt igyekszik követni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy maguk a jezsuiták is igen kevesen vannak Brazíliában. Sokszor töprengek, mi ennek az oka? Hogy a másik út könnyebbnek látszik? Vagy mi rontottunk el valamit a neveléssel? Nem tudom.

Milyen máig is emlékezetes élményt őriz brazíliai éveiből?

Az egyetemi éveimmel kapcsolatban említettem már, hogy próbálkoztam imacsoportok létrehozásával. Nem voltam túl sikeres. A dolog természetéből is következett ez a kudarc. Az egyetemi éveknek vége, s azzal az imacsoportoknak is. Ezzel szemben az a csoport, amely fiatal tanár kollégáimból alakult, saját elhatározásunkból, társas igényünkből, és a találkozások heti rendszerességgel történtek, egyértelműen sikeres volt. Máig élők ezek a kapcsolatok, van olyan kollégám, akivel nemcsak e-mailben váltunk üzeneteket, hanem személyesen is idelátogatott hozzám a „világ végéről”. Ezekre a beszélgetésekre, és azokra az emberekre jólesik emlékezni.

Mi késztette arra, hogy visszatérjen Európába, illetve, amikor már lehetett, a hazájába is?

1972-ben, átmenetileg – bár a végén csaknem három év lett belőle – rám ruháztak egy tisztséget, amely nem volt nekem való. Belefáradtam. Eközben a magyar tartományfőnök is puhatolózni kezdett, vajon beállnék-e a hazai szellemi, lelki életet támogató munkába. Ez a Szolgálat folyóirat szerkesztését és értékes lelki könyvek kiadását jelentette, amelyekre itthon sokan valósággal ki voltak éhezve. Ez a munka testhezálló volt, szívesen kapcsolódtam bele, ki is pihentem közben a brazíliai éveket.

Hazatérése óta járt Brazíliában?

Igen; utoljára 2000-ben! Brazília már nem „terra incognita” többé. Számomra biztosan nem.