Paksa Balázs: Közelképek Uruguayból

Salekovics Ádám angoltanárként immár két éve él Uruguayban. Megkértem, meséljen élményeiről, és erről a különös országról, melyet sokan „Dél-Amerika Svájcaként” emlegetnek. 

Ha már Dél-Amerikát szeretted volna felfedezni, miért éppen Uruguayt választottad?

Az elmúlt években egyre többet foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon milyen lehet az élet ezen a kontinensen, ahol az egymástól eredendően igen különböző kultúrák együttesen formálják az emberek gondolkodásmódját és szokásait. Dél-Amerikában elválaszthatatlanul van jelen az őslakosoktól fennmaradt és az európai örökség; az arányok természetesen országonként eltérőek főként attól függően, hogy az egykori gyarmatosítók hol, mennyit kíméltek meg az indián népek világából. Két okból esett a választásom Uruguayra: egyrészt ez tűnt a „legeurópaibb” országnak mind az általános életvitelt, mind a földrajzi-környezeti hatásokat tekintve, másrészt évek óta élénken érdeklődtem az itteni foci múltja és jelene iránt. Bőven akadt tehát érzelmi motivációm is.

Mi indított arra, hogy külföldön vállalj munkát?

Az ideköltözésemre mindig úgy tekintek, mint egy nagy kalandra. Ha kizárólag az anyagi gyarapodás foglalkoztatott volna, akkor valószínűleg Nyugat-Európában kutattam volna új lehetőségek után, hiszen ott a távolságok Magyarország viszonylatában sokkal kisebbek, a fizetések pedig magasabbak, mint itt. Néhány évnyi magyarországi középiskolai tanítással a hátam mögött úgy éreztem, elérkezett a váltás ideje. Szerettem volna valami újat és meghatározót tanulni, de ezúttal nem iskolapadból és könyvekből, hanem a hús-vér mindennapokból. Erre kiváló lehetőségnek gondoltam, hogy egy vadidegen országban kezdjek mindent a nulláról. Be akartam magamnak bizonyítani, hogy bárhol megállok a saját lábamon. Ez sikerült, hiszen gyorsan beilleszkedtem, és még a szakmámban is sikerült elhelyezkednem.

Mi jellemzi az országot? Igaz a széles körben Uruguayra ragasztott becenév: „Dél-Amerika Svájca”?

Uruguay egy nagyon pici ország, kevesebb, mint három és fél millió lakossal, és a kontinensen igazi miniállamnak számít. Északi szomszédja, Brazília, negyvennyolcszor, míg nyugati szomszédja, Argentína, tizenötször nagyobb alapterületű. Az átlagos életszínvonal ugyan itt a legmagasabb Dél-Amerikát tekintve, ám a svájci párhuzam ma már erős túlzásnak számítana. A gazdaság mindenesetre stabil alapokon áll; sok a külföldi befektető, a fővárosban rengeteg az építkezés, a felújítás, de az ország relatív jólétét továbbra is a mezőgazdaság biztosítja. Uruguay valódi szarvasmarha-tenyésztő nagyhatalom – a húsexport, a tejipar, valamint a bőrfeldolgozás a legfontosabb ágazatok. Mindemellett az országnak hihetetlen mennyiségű édesvízkészlete van. Uruguayt sokan irigyelhetik az óceánpartja miatt is, amely délen és délkeleten egy több, mint hatszáz kilométeres szakaszt foglal magába, és rengeteg turistát vonz ide – elsősorban Argentínából.

Milyen Uruguayban a megélhetés?

Általános nézet, hogy Uruguay igen drága ország. Az árak nyugat-európai színvonalon vannak, viszont a kínálatról ugyanez nem mondható el. A lakhatásért igen mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk az embereknek akkor is, ha lakást bérelnek, és akkor is, ha vesznek. A montevideói albérleteket a budapesti albérletek kétháromszorosáért adják (bútorozatlanul, háztartási eszközök nélkül), és ez még nem tartalmazza az albérlő(!) által az ingatlanközvetítőknek fizetendő magas jutalékot. Az ingatlanközvetítő irodákat sajnos csak a legritkább esetben, míg az adminisztrációs akadályokat (például a lakhatáshoz szükséges garanciát adó cég jóváhagyását) egyáltalán nem lehet megkerülni. Magyar szemmel nézve az élelmiszerek is drágák. A tej árát államilag szabályozzák, de a franciakenyér, az ásványvíz vagy éppen a tojás árával is biztosan lehet számolni. Az importált élelmiszerek főként Argentínából, Brazíliából és Németországból érkeznek, de néha (leginkább az édességek között) lengyel és magyar termékeket (konyakos meggyet) is találni. Ha az ember olcsóbban szeretne zöldséget és gyümölcsöt vásárolni, akkor a szupermarketek helyett érdemes piacra mennie, mert az ott kínált áruk sokkal jobb minőségűek és akár harmincnegyven százalékkal is olcsóbban beszerezhetőek.

A tömegközlekedés valóban olyan féktelen, ahogy azt a filmekben látjuk?

Montevideóban a tömegközlekedést kizárólag buszokkal és taxikkal szervezik. Több kisebb társaság indít járatokat, viszont a szolgáltatásaikat és az árakat tekintve nincs közöttük különbség. Egy egyszeri utazásra jogosító buszjegy 20 pesóba kerül (1 peso 12 forintot ér), ugyanakkor bérletet sajnos nem lehet kapni. A buszokat le kell inteni, különben a sofőr nem áll meg, felszállni pedig csak az első ajtónál lehet. A buszok rövidek és kényelmetlenek, az emberek pedig rendszerint egymáshoz préselődve utaznak, így sokszor komoly tornamutatvány árán és sűrű bocsánatkérések közepette tudnak csak elvergődni a leszállást jelentő hátsó ajtóig. A bliccelés teljesen ismeretlen az uruguayi járatokon, hiszen a jegyet vagy a sofőrnél, vagy pedig az ajtó mellett ülő személyzetnél kell megvenni. A buszokra rendszeresen felkéredzkednek a portékáikat fennhangon hirdető gumicukor-, csokoládé-, zokni- és matricaárusok, de utcai zenészek, komédiások is gyakran szórakoztatják az utazóközönséget némi aprópénz fejében. A taxik fekete és sárga, ritkábban fehér és sárga színűek, és a szélvédőkön világító „SZABAD” felirat alapján lehet őket leinteni. Montevideo tele van önjelölt taxifogókkal, akik öt-tíz pesóért cserébe leintik nekünk a taxit, és még az ajtót is kinyitják.

Hogy viszonyulnak az uruguayi emberek a külföldiekhez?

Uruguay barátságos, a külföldiek felé roppant nyitott ország, így a beilleszkedéssel nekem semmi problémám nem akadt. Az emberek többsége olasz vagy spanyol bevándorlók harmad-, negyedgenerációs leszármazottja, és pontosan meg tudja mondani, hogy milyen európai gyökerekkel rendelkezik. Az uruguayiak ebben a kettős identitásban nőnek fel, és teljesen természetesnek tartják a lakosság származási sokszínűségét. A békés egymás mellett élés, a tolerancia, valamint a szolidaritás jelentik az uruguayi társadalom alappilléreit. Az országban minden vallási közösség egyforma létjogosultsággal bír, de állami támogatásban egyetlen egyház sem részesül. Származás, vallás, szexuális identitás, politikai meggyőződés alapján senkit sem érhet fizikai, vagy verbális támadás. Amennyiben ezt a szabályt egyegy kirívó esetben valaki felrúgja, úgy a társadalom – mind a sajtón keresztül, mind tüntetések által – azonnali és heves tiltakozásba fog. A civil szervezetek igen erős érdekképviselettel bírnak, közéleti kérdésekben pedig erélyesen állást foglalnak. Gyakoriak a kiszolgáltatottak védelmében tartott békés felvonulások, amelyeket a szervezőknek nem kell előre bejelenteniük. Komoly kampányt folytatnak az állatkínzás és a családon belüli erőszak ellen, valamint a fiatalkorú bűnözőkkel szembeni törvény szigorításáért. Egy-egy rablógyilkosságnak komoly társadalmi visszhangja van; amennyiben például az áldozat busz- vagy taxisofőr, úgy egy általános szolidaritási sztrájk keretében egy teljes napra leáll a forgalom a fővárosban.

Bennünk, európaiakban az a kép él, hogy a délamerikai ember harsány, nemtörődöm és laza. Valóban így van?

A dél-amerikai népek között rengeteg a hasonlóság, de minden országnak megvannak a maga sajátosságai, így nehéz lenne mindenkit egy kalap alá venni. A 3600 méter magasan élő bolíviaiak aligha olyan vidámak és nyitottak, mint a rióiak, és a szélsőségesen párás dzsungelhőségben élő paraguayiak sem annyira energikusak, mint a kolumbiaiak. Az uruguayiak olykor hajlamosak a melankóliára, és gyakoriak a hirtelen hangulatváltozásaik – érdekes, hogy saját magukat a kontinens legszomorkásabb népének tartják, ám szerintem ez komoly túlzás. Esetenkénti harsányságuk abból fakad, hogy az embereknek senki nem tanítja meg a kommunikáció és a vitakultúra alapvető szabályait. A családi vagy baráti körben, iskolában, munkahelyen vitázó felek szeme előtt sokszor csak egy cél lebeg: túlkiabálni a másikat. A televíziós beszélgetőműsorok számomra általában élvezhetetlenek, hiszen a stúdióban ülő négyöt meghívott vendég (például újságíró) egymás szavába vágva hadar és kiabál.

Tartod-e a kapcsolatot más kinti magyarokkal? Jellemzően milyen indíttatásból kerültek ki magyarok Uruguayba?

A magyar származású uruguayiakat az Hogar Húngaro, azaz a Magyar Otthon nevet viselő kis közösség fogja össze. A közösségnek saját épülete, néptánccsoportja, internetes rádiója van, és a nagy ritkán Magyarországról érkező művészeket, látogatókat mindig szeretettel fogadja, kalauzolja a fővárosban. Jellemzően a két világháború között érkeztek ide Magyarországról; sokan Brazíliába vagy Argentínába kerültek attól függően, hol állt meg elsőként a hajó, amelyre felszálltak. Uruguay azokban az időkben valóban a világ élvonalába tartozott, így az Európából érkezők biztos körülmények között kezdhettek új életet. Több magyar származású uruguayit is ismerek, ám tapasztalatom szerint a többségük nem beszéli a nagyszülők anyanyelvét.

Iskolában tanítasz. Milyen az uruguayi iskolarendszer belülről?

Az uruguayi iskolarendszer kétarcú. Egymás mellett léteznek az állami iskolák és a drága magánintézmények. Előbbiekbe az alacsony jövedelmű szülők gyerekei járnak; harmincöt-negyven fős osztályokban, ideálisnak aligha nevezhető körülmények között tanulnak. Az általános iskola a hatodik évfolyammal ér véget; itt a tanulók számára fehér iskolaköpeny és hozzá hatalmas kék csokornyakkendő a kötelező viselet. A privát intézményekben a szakmai színvonal sokkal magasabb; a kéttannyelvű középiskolákban a diákok akár napi 10-12 tanórával is számolhatnak (egy tanóra 40 perc), és évente kell nemzetközi nyelvvizsgát tenniük. Ideális esetben 16 éves korukra cambridge-i felsőfokú nyelvvizsgát szereznek. A magániskolák általában angol nyelvet viselnek, és saját egyenruhát írnak elő a tanulóiknak. A tandíjak körülbelül ötven és százhatvanezer forintnyi pesó között vannak – havonta. Uruguayban a tanárokat különböző pontszámítás alapján rangsorolják, és ez alapján döntik el, hogy kit hová küldenek tanítani az adott tanévben (amely márciustól november végéig tart); a tanári karok összetétele tehát évről évre változhat. Osztályfőnökség nincs, a sztrájk viszont (az állami iskolákban) rendszeres. A felsőoktatás az állami egyetemeken ingyenes; a legnépszerűbbek az orvosi, a fogorvosi, valamint az építészmérnöki képzések.

Mire büszkék az uruguayi emberek?

Erre nagyon egyszerű a válasz: az uruguayi focira. Bármennyire is hihetetlen, a FIFA hivatalos statisztikái alapján a földkerekség legtöbb trófeával rendelkező válogatottja az uruguayi; két olimpiai, két világbajnoki és tizenöt kontinentális aranyat tudhat magáénak ez az alig több, mint hárommilliós ország. Készítettek itt egy vicces reklámot, amely arról értekezik, hogy az egy főre jutó labdarúgó-aranyérmek tekintetében a braziloknak még kétszáznegyvenhét világbajnokságot kellene nyerniük, hogy behozzák az uruguayiakat.

Tényleg igaz, hogy Uruguayban mindenki – a lányok is – rajong a fociért?

Uruguayban nagyon sokan rajonganak a fociért, bár ez Dél-Amerikában teljesen megszokott dolog. A stadionok lelátóin rengeteg gyereket és nőt látni, vagyis sokszor igen családias a hangulat. A két legnépszerűbb és legsikeresebb csapat a Peñarol és a Nacional; a professzionalizmus bevezetése óta, tehát 1932-től összesen hetven bajnoki cím köthető az egyik vagy a másik klubhoz. A két szurkolótábor rivalizálása még a Real Madrid–Barcelona ellentétén is túltesz; alapvető szabály, hogy (az egymás közti clasicót leszámítva) a két együttes nem játszik bajnokit ugyanazon a napon. Aligha tévedek nagyot, ha azt mondom, a focibarátok kilencvenkilenc százaléka e két klub egyikének szurkol; a többi együttesre a drukkerek és a sajtó is csak kiscsapatként hivatkozik. A „nagyok” és a „kicsik” közötti aránytalanság teljesen rányomja a bélyegét a helyi bajnokságra; míg az előbbiek súlyos milliókat költenek játékosokra, edzőkre, kampányokra, márkás felszerelésekre, addig az utóbbiak egyszerűen a túlélésért küzdenek évről évre. A legtöbb kiscsapat otthonában még melegvíz sincs, nemhogy sajtószoba, ezzel együtt is igen figyelemre méltó a szakmai teljesítményük, hiszen folyamatosan nevelnek ki tehetséges futballistákat. Uruguayban roppant népszerűek a rádiós meccsközvetítések; még a legunalmasabb bajnokikat is olyan lelkesedéssel tolmácsolják a riporterek, hogy a hallgató azt hiheti, az évszázad mérkőzése zajlik a pályán. A buszokon a sofőrök és az utasok a kihangosított rádión követik az adott összecsapásokat. Amikor az uruguayi válogatott játszik fontos mérkőzést, akkor az iskolákban félbeszakítják a tanítást, majd az összes diákot az ebédlőbe vezénylik, ahol fergeteges közös szurkolás veszi kezdetét. A jövő évi világbajnokságról nagy valószínűséggel sajnos hiányozni fog a nemzeti csapat (jelenleg kieső helyen áll a selejtezőcsoportban), így a tavalyi olimpiai évhez hasonló közös szurkolásról várhatóan le kell majd mondanunk.