Solti Ágnes: Feltörekvő régió

A latin-amerikai régió az elmúlt évtizedben jelentős változásokon ment keresztül, amelyeknek köszönhetően túllépett az 1980-as „elveszett”, s az 1990-es „elvesztegetett” évtized okozta válságokon. A térség mind politikai, mind gazdasági értelemben megerősödött, s az egyes nemzetgazdaságok kedvező belső fejlődése egymáshoz is közelebb hozta azokat. 

aAz Amerikai Egyesült Államok és Mexikó Rio Grande határfolyójától az argentin-chilei Tűzföldig nyúló, 21 millió négyzetkilométeren elterülő latin-amerikai és karibi térség 572 millió fős lakosságával, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által a 2012. évre becsült adatok szerint 5.766 milliárd dollár összevont hazai össztermékével, azaz GDP-jével dinamikusan fejlődő régiónak számít. A térség mind a 2002. évi, mind a 2009. évi visszaesés után rövid időn belül ismét kiegyensúlyozott GDP-növekedést mutatott fel: 2010-ben 6,16 és 2011-ben 4,5 százalékos átlagnövekedést ért el, amely az IMF szerint az elkövetkezendő években 3-4 százalék körül fog alakulni, bár természetesen az egyes országok teljesítménye változó lesz. Latin-Amerika Délkelet-Ázsia után a világ második legjelentősebb feltörekvő régiója, GDP-je nagyjából Kínáéval egyenlő, és háromszorosa Indiáénak. Bár az egy főre eső átlagjövedelem jóval az európai uniós szint alatt van, a teljes vásárlóerő gyorsabban növekedett az 1950-es évek óta, mint más feltörekvő vagy fejlett államokban. Az ENSZ Latin- amerikai és Karibi Gazdasági Bizottsága (CEPAL/ECLAC) szerint 2011-ben a térség vonzotta a világ összes külföldi működőtőkéjének (FDI) 10 százalékát, ennek azonban 81 százaléka csupán öt országra koncentrált: Brazíliára, Mexikóra, Chilére, Kolumbiára és Perura.

Mára számos latin-amerikai állam a világ legnagyobb, illetve leggyorsabban növekvő gazdaságai között szerepel, élükön a regionális vezető szerepet betöltő Brazíliával, valamint Mexikóval és Argentínával. Mindhárom ország a Húszak Csoportjának (G20) tagja, s rajtuk kívül még Chile töltheti be azt a szerepet, hogy a fejlett technológiákat átvéve, saját gazdaságát modernizálva később szűkebb környezetüket is hathatósan segítse a további fejlődés útján.

A 2008 óta tartó globális válság közepette nyújtott viszonylag jó gazdasági teljesítménye révén a térség egyre előkelőbb helyet követel magának a nemzetközi porondon. Ezt erősíti az is, hogy a korábbi évtizedek politikai instabilitása után manapság az országok túlnyomó többségét szilárd demokrácia jellemzi, ahol néhány kivételtől eltekintve nyugati értelemben vett piacgazdaság működik.

Erősödő középosztály és megújult demokrácia

A számára igen kedvező világgazdasági feltételek – mint például az ázsiai, de főként a kínai nyersanyagkereslet növekedése – mellett a belső piac megerősödése áll a latin-amerikai gazdaságok figyelemre méltó teljesítménye mögött. Utóbbi azonban elképzelhetetlen lenne egy széles középosztályi réteg nélkül, amely 1990 óta folyamatosan alakult ki az egyes országokban. Az elmúlt évtizedek változását jelzi a jövedelemegyenlőtlenséget mérő Gini-index is, amely a latin-amerikai és karibi régiót illetően 2000 és 2009 között 0,529-ről 0,509-re csökkent.

A CEPAL egyik 2011. évi jelentése szerint mára Argentína és Chile háztartásainak több mint fele, Brazíliáénak közel fele tartozik ahhoz a középréteghez, amely mára jelentős mértékben megnövekedett vásárlóerővel rendelkezik egyrészt például az egyes kormányzatok megreformált jövedelem-újraelosztási politikájának, másrészt a szellemi foglalkoztatottak létszámnövekedésének (ami annak is köszönhető, hogy az oktatási színvonal is növekedett a régióban) és a szakmunkási bérek emelkedésének, harmadrészt pedig a banki hitelezés bővülésének köszönhetően. Utóbbi azonban arra is enged következtetni, hogy a középréteghez tartozó családok nem mindig rendelkeznek a fenntartásukhoz szükséges elegendő jövedelemmel, így hitelből fedezik fogyasztásukat.

Az erősödő középosztály azonban nem csak a (tömeg)fogyasztás mértékének növekedésében mutatkozik meg, hanem például az újabb és újabb civil szerveződések létrejöttében, a társadalmi felelősségvállalás fokozódásában, illetve a hatékony szabályozás iránti igények egyre inkább kikristályosodó megfogalmazásában is.

A legtöbb országban az 1980-as évek közepéig, illetve végéig fennálló diktatórikus rendszereket demokratikus polgári kormányok váltották fel, többnyire a megváltozott világpolitikai és gazdasági helyzetnek köszönhetően. A térségben gyors demokratizálódási folyamat ment végbe, élén Chilével, amelyet a mai napig a latin-amerikai demokrácia fellegvárának tekintenek. Továbbá regionális viszonylatban Uruguay, Costa Rica, Panama, Argentína és Brazília is szilárd intézményekkel rendelkeznek. Az ezredforduló idején induló, úgynevezett „balra tolódás” jelenségét illetően azonban több elemző is attól tartott, hogy a baloldali vezetők hatalomra kerülése visszaveti majd a demokratizálódási folyamat addig elért eredményeit.

A jelenség kialakulásának hátteréhez hozzátartozik, hogy az 1980-as évek adósságválságát követő, fiskális megszorításokon és a piac liberalizációján alapuló gazdasági reformok következtében rendkívüli módon visszaesett az életszínvonal az egyes országokban, s ezért az akkor kormányzó pártok elveszítették társadalmi támogatottságukat, valamint az Egyesült Államok továbbra sem fordított kellő figyelmet a régióra (főként a közel-keleti problémák miatt), így hatalmi vákuum alakult ki, amelyet a baloldali pártok ki tudtak használni. Támogatottságuk növekedéséhez hozzájárult az is, hogy a 2002-től növekvő indiai és kínai nyersanyagszükséglet kielégítéséből befolyó bevételek kedvező gazdasági eredményeket hoztak, melyet a már kormányban lévő baloldali kormányok sikereiként értékelt a közvélemény, így javult azok népszerűsége az egész régióban.

Bár vannak közös jellemvonásaik az egyes mérsékelt, illetve radikális baloldali kormányoknak, egységes latin-amerikai baloldalról azonban nem beszélhetünk. A mérsékelt Brazíliára, Uruguayra és bizonyos mértékben Argentínára például az jellemző, hogy nem hagytak fel a korábban bevezetett piacgazdasági elvekkel, s továbbra is teret engednek a magántőkének és a külföldi beruházásoknak. Míg a radikálisabb Bolívia, Ecuador és Venezuela inkább államosításokat hajt végre a nemzetgazdaságok stratégiai iparágaiban, s vezetőik központi célként a szegénység és az egyenlőtlenség felszámolását hirdetik, de a nép érdekeire hivatkozva inkább gyengítik a demokratikus intézményeket, és számos esetben megsértenek olyan alapvető jogokat, mint a sajtó- és szólásszabadság vagy a gyülekezési jog.

A pánamerikai egység gondolata

Láthatjuk, hogy ahogyan piaci alapon tekintve sem lehet a gazdasági különbségek miatt homogén egészként kezelni a latin-amerikai térséget, úgy politikai, társadalmi és kulturális értelemben sem. A függetlenség kivívása óta többször megjelent és számos testet öltött a közös latin-amerikai (illetve spanyol-amerikai) identitás kialakításának célja, azonban a régió – amelyet a szűkebb, nyelvi-történelmi értelmezés szerint 20, míg a tágabb, földrajzi értelmezés szerint 33 ország alkot – rendkívül diverzifikált, ami nehezíti a folyamatot. Például az angol, francia, portugál és spanyol mellett megszámlálhatatlan őslakos nyelv is elfogadott hivatalos nyelvként, emellett eltérőek a kulturális hagyományok és az országok fejlettségi szintjei.

Az egységre való törekvés ezen akadályok ellenére mégis jelen van az Amerika- közi politikában, s az elmúlt évek gazdasági növekedése csak segítette az ez irányú folyamatokat. Leginkább a kubai kérdés példája szemlélteti a latin-amerikai pozíciókban történt változást: a szigetországot az Egyesült Államok nyomására 1962-ben kizárták az Amerikai Államok Szervezetéből (OAS/OEA), így Kuba az 1994 óta két-háromévente rendszeresen megrendezésre kerülő Amerika Csúcson sem vehetett részt. A legutóbbi, 2012 áprilisában tartott kolumbiai találkozón azonban Ecuador és Nicaragua képviselői a Havannával való szolidaritás jegyében nem jelentek meg, s több latin-amerikai állam is jelezte az Egyesült Államok felé, hogy a 2015. évi panamai csúcsot már nem hajlandóak Kuba távollétében megtartani. De még ennél is nagyobb eredmény, hogy a 2011 decemberében, Venezuelában megrendezett III. Latin-Amerikai és Karibi Csúcs alkalmával döntés született a Latin-amerikai és Karibi Államok Közösségének (CELAC) felállításáról. Ennek egyik legnagyobb jelentősége abban áll, hogy a korábbi integrációs szerveződések egyike sem terjedt ki a térség összes országára, a másik pedig abban, hogy az USA és Kanada „mellőzésével” hozták létre a szervezetet. 2013 januárja óta a CELAC soros elnöke pedig nem más, mint Raúl Castro kubai elnök. Vagyis míg a korábbi évtizedekben a latin-amerikai országok külpolitikai mozgásterét nagyban meghatározta, hogy az Egyesült Államoknak milyen a viszonya egy harmadik állammal szemben, addig mára a gazdaságilag erősebb lábakon álló Latin-Amerika nem enged beleszólást a külügyeibe, s a térség országai közösen próbálják elérni céljaikat a világpolitikában.

Az új szervezettel egyébként nem az Amerikai Államok Szervezetét kívánják felváltani, hanem együttműködésüket megerősíteni a gazdasági, szociális, környezetvédelmi és energetikai kérdésekben, valamint a válságkezelésben. Az együttműködési fórum olyan korábbi kezdeményezések megerősítésére szolgál, mint például a kedvezményes árú kőolajexportot elősegítő Petrocaribe vagy a Dél Bankja (Banco del Sur). A közös válságkezelésben is fontos szerepet játszhat a kezdeményezés, ugyanis a régióközi gazdasági kapcsolatok megerősítésével újabb kereskedelmi csatornákat tudnának létesíteni az országok az Európával, Egyesült Államokkal vagy a Kínával kialakított ilyen irányú relációk mellett.

Kilátások

Latin-Amerika világgazdasági súlya – ha nem is olyan mértékben, mint Kelet-Ázsiáé, de mindenképpen figyelemreméltó módon – megnövekedett napjainkra, s ezt a világpolitikában is érvényesíteni kívánja, ezért támogatják a térség országai az olyan nemzetközi intézmények reformját, mint az IMF, a Világbank vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsa. Jelentős eredmény továbbá, hogy az utóbbi években a nyolc gazdasági nagyhatalom által alkotott G8-csoportról átkerült a hangsúly a G20-akra, amelyben három ország is képviseli a régiót. Mindemellett olyan nemzetközi intézmények élére kerül(t) latinamerikai jelölt, mint az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO – élén a brazil José Graziano da Silva 2012 óta), az ENSZ Nemek Közti Egyenlőséggel és a Nők Felemelkedésével foglalkozó Egysége (UN-WOMEN – a chilei Michelle Bachelet 2010–13. között), a Kereskedelmi Világszervezet (WTO – a brazil Roberto Azevêdo 2013 szeptemberétől) vagy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD – a mexikói José Ángel Gurría 2006 óta). Középtávon a régió gazdasági fejlődése az eddig megszerzett világgazdasági pozíciók megőrzése, illetve javítása, valamint a hatékony válságkezelés mellett függ még például az oktatási és innovációs színvonal javításának, a feldolgozóipar megerősítésének, az energiabiztonság megteremtésének jövőbeli sikerességétől. Továbbá számos globális probléma megoldásában is közre kell működnie a régiónak: a brazil esőerdővel való gazdálkodás kapcsán például közvetlenül érintik a globális felmelegedés és a környezetvédelem kérdéseit. Mexikó és a közép-amerikai térség egyre súlyosabb kábítószer-kereskedelme a közbiztonságot és a fokozódó migráció kérdését helyezi előtérbe. Ezen kérdések fontossága is alátámasztja azt, hogy Latin-Amerika egyre kiemelkedőbb szerepet érdemel mind a világpolitikában, mind a világgazdaságban.

Felhasznált irodalom: • Bálint Tamás [2007]: Változások Venezuelában (in: Kis Táska IV. évf. XLIV. lapszám, 2007. március 27. 38–41. oldal) • CEPAL [2011]: CEPAL REVIEW No 103 (April 2011) • Dömény Zsuzsa [2007]: Latin-Amerika balra át!? (in.: Műhelytanulmányok, Digitális Archívum, 2007/2; MTA Politikai Tudományok Intézete) (letöltés ideje, helye: 2007. október 16., http://mek.oszk.hu/04800/04826/) • Freedom House [2012]: Latin America’s Wavering Democracies (http://www.freedomhouse.org/blog/latin-america%E2%80%99s-wavering-democr...) • Gardini, G.L. [2012]: Latin America’s International Projection: Trends and Trajectories for 2012 (http://www.e-ir.info/2012/03/29/latin-americas-international-projection-...) • IMF Survey [2013]: Latin American Growth to Edge Higher in 2013 (http://www.imf.org/external/pubs/ft/survey/so/2013/CAR050613A.htm) • Lustig, N, López-Calva, L. és Ortiz-Juarez, E. [2011]: The Decline in Inequality in Latin America: How Much, Since When and Why (http://econ.tulane.edu/RePEc/ pdf/tul1118.pdf) • Navia, P. és Walker, I. [2008]: Political Institutions, Populism, and Democracy in Latin America (https://umshare.miami.edu/web/wda/ hemisphericpolicy/8NaviaWalker.pdf) • OECD [2011]: Latin American Economic Outlook 2011 – How Middle-Class is Latin America? • OECD [2012]: Latin American Economic Outlook 2011 – Transforming the State for Development • Ortutay L. Gyula [2006]: Bolivár kardja járja be Latin-Amerikát (in: Európai Tükör XI. évfolyam 7-8. szám 2006. július-augusztus, 16–29. oldal) • Solti Ágnes [2010]: Balázs Péter felfedezte az elfeledett kontinenst http://kitekinto.hu/ latin-amerika/2010/03/24/balazs_peter_felfedezte_az_elfeledett_kontinenst/#.UZNx_aJA1PM • Solti Ágnes [2011]: Együtt könnyebb: új nemzetközi fórum alakult (http://kitekinto.hu/latin-amerika/2011/12/05/egyutt_konnyebb_uj_nemzetko...) • Solti Ágnes [szerk., 2011]: Kitekintő Elemzések 7.: Latin-Amerika mérlegen http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_elemzes_latin_amerika_merlegen_2... • Solti Ágnes [2012]: Ismét nagy eredmények nélkül zárult az Amerika-csúcs (http://kitekinto.hu/latin-amerika/2012/04/16/ismet_nagy_eredmenyek_nelku.... UZJjIaJA1PM) • Solti Ágnes [2013]: Három latin-amerikai ország is pályázik a WTO vezetésére http://kitekinto.hu/latin-amerika/2013/04/10/harom_latin-amerikai_ orszag_is_palyazik_a_wto_vezetesere#.UZNxQKJA1PN • Szabó Eszter Éva [2006]: Baloldal Latin-Amerikában (in. Kommentár 2006/2. szám 77–90. oldal) • Trustbarometer [2012]: LATIN AMERICA: CIVIL SOCIETY ON THE RISE (http://trust.edelman.com/latin-america-civil-society-on-the-rise/)