Előző cikk Következő cikk

Salát Gergely: „Mit adtak nekünk a kínaiak?”

A Tibet– kérdésről

Tibet az ősidők óta Kína elidegeníthetetlen része, amely ma csak a kínaiaknak köszönhetően rendelkezik olyan modernizációs vívmányokkal, mint iskola, védőoltás, mobiltelefon-hálózat – állítják a kínaiak. Tibet mindig is független, megvilágosodott, boldog állam volt, s ha a kínai kommunisták nem foglalják el, a világ legvirágzóbb helye lenne – vallják a tibeti függetlenség hívei.

Az egyik fél igyekszik az 1950 előtti Tibetet afféle elnyomáson, kizsákmányoláson, anyagi és szellemi nyomoron alapuló földi pokolnak beállítani, amelyből a megszabadulást a Kínai Népköztársaság hozta. A másik fél szerint a hagyományos Tibet maga volt a földi paradicsom, amelyet a kínai kommunisták különös kegyetlenséggel romboltak le. Igazságot tenni persze lehetetlen, Tibet és Kína kapcsolatáról azonban érdemes némileg árnyaltabb képet kialakítanunk.

Királyok és lámák

Tibet területén az első jelentős állam a 7. században jött létre, s ekkor egy-két évszázadig az ország regionális nagyhatalomnak számított, amely Kínát is fenyegette. A kínai forrásokba a tibetiek harcias, „barbár” népként kerültek be, akik rendszeresen feldúlták a nyugati tartományokat, és egy alkalommal még a fővárost is elfoglalták. E korszakból a mai kínai propagandában fontos szerepet játszik egy császári hercegnő, akit a 7. században feleségül adtak a tibeti királyhoz, s aki a kínai kultúra sok vívmányával megismertette a himalájai államot. Ez – kínai értékelés szerint – a Középső Birodalom jóindulatú atyáskodását jelezte Tibet felett; valójában azonban a hercegnő afféle hadizsákmány volt, aki egy sikeres tibeti hadjáratot lezáró béke zálogaként került Lhászába. Mindenesetre ma a kínaiak innen számolják Kína Tibet feletti befolyásának kezdetét. Ugyanezekben az évszázadokban a tibetiek áttértek a buddhizmusra, pontosabban ötvözték az indiai vallás mahájána ágát az animisztikus helyi ősvallással, a bönnel. Így jött létre a lámaizmus, amely meglehetősen távol áll mind az eredeti buddhizmustól, mind a vallás ma százmilliók által követett különböző változataitól, ráadásul maga is több rivális iskolából áll. Ezért súlyos tévedés a tibeti buddhizmust a buddhizmussal azonosítani, a dalai lámát pedig az egész buddhista világ vallási vezetőjének, afféle buddhista pápának hinni.

Az egység rövid időszaka után a 9. században Tibet apró hercegségekre, kolostori uradalmakra esett szét, amelyek évszázados véres belharcokat vívtak egymással. A 13. században a csekély ellenállást mutató területet meghódították a mongolok, akik ugyanebben az időszakban Kínát is elfoglalták. A mai kínai értékelés szerint ekkor lett Tibet a Kínai Birodalom része; mivel a mongolok Kínában császári dinasztiát alapítottak, a kínaiak úgy veszik, hogy Tibet meghódítását ez az ugyan mongol származású, de legitim kínai dinasztia hajtotta végre, Tibet tehát ezóta kínai terület. Valójában a kínai területek és Tibet között ekkoriban nemigen volt kapcsolat. A korszak jelentős fejleménye, hogy a mongolok ekkor vették át a lámaizmust, amely fokozatosan uralkodó vallásukká vált. A következő több mint fél évezredben ez jelentősen megnövelte Tibet jelentőségét, mert aki e vallási központot uralta, az a különböző mongol törzsek felett is komoly befolyással rendelkezett.

A mongol birodalom széthullása után Tibet hamarosan újra egymással hadakozó államocskákra esett szét. 1400 körül alakult meg a lámaizmus új iskolája, a gelugpa, vagyis a sárgasüvegesek szektája. Az irányzat befolyása folyamatosan növekedett, s a 16. század végén az akkor domináns mongol törzs vezetője, Altan kán a sárgasüvegesek egyik vezetőjét felruházta a „dalai láma” (jelentése nagyjából: „óceán mélységű tanító”) címmel és különböző kiváltságokkal. Az iskola és a mongolok szövetségét erősítette, hogy a következő dalai láma nem más lett, mint Altan kán dédunokája. A 17. században a dalai láma a tibeti területek egy része felett a vallási mellett a politikai hatalmat is megszerezte; innentől fogva a cím viselője és befolyásos lámákból álló kormánya irányította Lhászát és környékét, de a távolabbi tibeti területeken befolyásuk korlátozott volt.

Nagyhatalmak szorításában

A 17. században megerősödő nomád mandzsu nép számára kulcsfontosságú lett Tibet, mert ezen keresztül tudták erősíteni befolyásukat nagy riválisaik, a mongolok felett. A mandzsuk 1644-ben elfoglalták Kínát, ahol Qing (Csing) néven új császári dinasztiát alapítottak. A Qing-háznak a 18. században sikerült Tibetet több lépésben laza függésbe vonnia, s ezzel a birodalmához csatolnia. A mai kínai történetírás a mandzsu uralkodóházat is legitim kínai dinasztiának tartja, így Tibet mandzsu meghódítását a régi kínai határok helyreállításaként értékelik. A dalai láma és kormánya tevékenységét ebben az időben mandzsu helytartók ellenőrizték, de a belharcok ekkor sem szűntek meg, a 19. században például egyetlen dalai láma sem érte meg a nagykorúságot, mindegyikük áldozatul esett a véres belső küzdelmeknek.

A nyugati hatalmak – elsősorban a britek és az oroszok – a 19–20. század fordulóján, a Qing-dinasztia végletes meggyengülésekor kezdtek érdeklődni Tibet iránt. A britek 1904-ben expedíciót indítottak Tibetbe, de a csapatok, miután végrehajtották a tibeti történelem addigi legnagyobb mészárlását, végül eredménytelenül tértek vissza Indiába. 1911-ben a kínai császárság összeomlott, a mandzsu helyőrség elhagyta Lhászát. Az ekkori dalai láma 1913-ban kikiáltotta Tibet függetlenségét, amit ugyan egyetlen ország sem ismert el, de az ország néhány évtizedig de facto önállóságot élvezett.

Miután a kínai kommunisták 1949-ben győztek a polgárháborúban, 1950-ben hadjáratot indítottak Tibet elfoglalására („békés felszabadítás”), ami 1951-ben a „17 pontos egyezmény” aláírásával végződött. Ebben a tibeti kormány elfogadta, hogy Tibet a Kínai Népköztársaság része, ugyanakkor Peking ígéretet tett rá, hogy a terület széleskörű autonómiát élvez, és megtarthatja hagyományos berendezkedését. A központi területeken ez meg is valósult, azonban azokon a tibetiek lakta vidékeken, amelyek nem a lhászai kormányhoz, hanem a szomszédos kínai tartományokhoz tartoztak, a kínai kommunisták elindították ugyanazokat a politikai-gazdasági-kulturális kampányokat, amelyeket a kínai magterületeken is, ezzel rendkívüli elégedetlenséget okozva. Az 1950-es évek második felében ezekben a megyékben széleskörű – a CIA által is támogatott – gerillamozgalom bontakozott ki a kínai uralom ellen, ami 1959-ben nyílt felkelésbe torkollt, s ez a központi tibeti területekre is átterjedt. A kínai hadsereg nagyfokú brutalitással verte le a megmozdulást, az addig a kínaiakkal együttműködő XIV. dalai láma – aki ma is a tisztség viselője – Indiába menekült. Ezután megkezdődött valamennyi tibeti terület szocialista átalakítása. A Kína többi területén is rengeteg kárt és szenvedést okozó „nagy ugrás” (1958–1960) és „kulturális forradalom” (1966–1976) Tibetben különösen sok szenvedéssel és halálos áldozattal járt, itt a kommunista terror nemzeti elnyomással párosult. Ugyanakkor elindult a rendkívül elmaradott tibeti gazdaság és társadalom modernizációja, utak, iskolák, kórházak épültek, eltörölték az addig jellemző jobbágyságot és rabszolgaságot.

Reform és nyitás Tibetben

1978 után Tibetben is új korszak kezdődött: a kínaiak ráébredtek, hogy a költséges és nehezen fenntartható nyílt elnyomás helyett kifizetődőbb, ha megpróbálják Tibetet jobban integrálni Kína többi részéhez, a tibetieket – némi vallási és kulturális szabadság biztosításával – megnyerik ügyüknek, és gazdasági reformok bevezetésével emelik az életszínvonalat. A vallásgyakorlást újra engedélyezték, sok korábban lerombolt kolostort újjáépítettek, az egy-gyerek-politika alól – a többi nemzetiséghez hasonlóan – a tibetieket felmentették. Az 1980-as években a dalai láma képviselőivel is megindultak a tárgyalások a helyzet normalizálásáról, ezek azonban kudarcba fulladtak.

A fokozottabb nyíltság – kínai szempontból – újabb problémákhoz vezetett. Egyrészt megindult a tibeti kérdés nemzetköziesedése, a Nyugat élénken érdeklődni kezdett a világ teteje iránt, különösen azután, hogy a Szovjetunió felbomlását követően az USA és Kína hallgatólagos szovjetellenes szövetsége felbomlott. Másrészt több információhoz és szabadsághoz jutván a tibeti ellenállás is megerősödött, 1987–1989 között több tüntetés és zavargás is kitört, ami végül rendkívüli állapot bevezetéséhez vezetett. Fokozta a gondokat, hogy a nagyobb gazdasági lehetőségek miatt nagyfokú han kínai bevándorlás indult meg: a kínai boltosok, vendéglősök, kiskereskedők elárasztották a tibeti városokat, kiszorítva saját piacukról a tibeti versenytársakat – nem csoda, hogy manapság a tibeti megmozdulások fő célpontjai a kínai bevándorlók, akik esetében a tibetiek szemében a politikai egyenlőtlenség összekapcsolódik a magasabb jövedelemmel. 2000-től Peking új programot indított a nyugati területek felzárkóztatására, ennek egyik fő haszonélvezője (legalábbis gazdasági szempontból) Tibet. Megépült az első vasútvonal, amely az elzárt tartományt összeköti a külvilággal, s hatalmas fejlesztések valósultak meg. Az életkörülmények jelentősen javultak, ugyanakkor a vallási és egyéb politikailag érzékeny tevékenységet továbbra is szorosan ellenőrzik, és sok a jogsértés. Az elégedetlenség újra és újra felszínre tör, legutóbb 2008-ban törtek ki kiterjedt zavargások Lhászában, 2012-ben pedig demonstratív önégetések egész sorára került sor.

Kis vagy Nagy Tibet?

A tibeti kérdés elfogulatlan értelmezését több tényező nehezíti. Már magának Tibetnek a definíciója sem egyértelmű: a kínaiak Tibet alatt a jelenlegi Tibeti Autonóm Terület nevű közigazgatási egységet értik, amely azonban mind kiterjedésében, mind tibeti nemzetiségű népességében csak fele a történelmi Tibetnek, annak a területnek, amelyen tibetiek élnek nagyobb számban. A tibeti emigráció ez utóbbit tekinti Tibetnek, így már az esetleges megbeszélések tárgya is mást jelent a feleknek. Súlyos probléma az információhiány. A kínaiak csak korlátozottan engednek be újságírókat, független megfigyelőket Tibetbe, a kijövő információkat gondosan szűrik. A kínai propaganda szerint Tibetben minden szép és jó, csak maroknyi, külföldiek által pénzelt szeparatista elem állítja az ellenkezőjét. A külvilág elsősorban emigráns tibetiek beszámolóira épít, ezek hitelessége azonban erősen megkérdőjelezhető, hiszen az emigráns csoportok nemzetközi támogatása nagyban függ attól, hogy mennyire sikerül a tibeti helyzetet a lehető legsötétebb színben feltüntetni. Mindkét fél erőteljes propagandatevékenységet folytat, így alig áll rendelkezésünkre megbízható adat. Az objektív helyzetelemzést az is gátolja, hogy a tibeti kérdés csupán egy kártyalap a Kínával kapcsolatos politikai és gazdasági játszmákban, minden részről a nyomásgyakorlás vagy gesztustétel eszközeként szolgál. Emellett Kínán kívül kialakult egy meglehetősen idealizált Tibet-kép: a saját spirituális hagyományait megtagadó Nyugaton sokan a transzcendenssel mindennapi kapcsolatot tartó, csupa megvilágosodott bölcs lakta – valójában sosem létezett – égi királyságban vélik megtalálni a bölcsesség forrását. Csekély kockázattal tehetik ezt, hiszen Tibetbe eljutni, pláne a tibeti kultúrát alaposan megismerni meglehetősen körülményes, így a valósággal nem kell szembesülni. Emellett a Kínával és a kínaiakkal kapcsolatos mély félelmek is sokszor a tibeti kérdés körül fogalmazódnak meg, erre a témára ugyanis politikailag korrekt módon lehet kivetíteni ellenérzéseinket és szorongásainkat.

Elidegeníthetetlen

A kínai kormány szerint Tibet Kína szerves része, s a kínaiak elsöprő többsége is ezt vallja – így Tibet státusza egy esetleges demokratikus pekingi fordulat esetén sem módosulhatna. Nincs is egyetlen olyan állam vagy komolyan vehető politikai erő a világon, amely Tibet függetlenségét támogatná. A tibeti emigráción belül is nagy a megosztottság: maga a XIV. dalai láma, felismerve a realitásokat, már évtizedek óta csak a Kínán belüli valódi autonómiáról beszél; vele szemben a már az emigrációban született, az otthoni körülményeket kevéssé ismerő fiatal nacionalisták az elszakadást pártolják, ami teljesen irreális cél. Néhány éve a dalai láma csak lemondásával való zsarolással tudta lecsendesíteni saját szélsőségeseit.

Tibet hovatartozásának kérdése gyakorlatilag eldőlt: elképzelhetetlen olyan forgatókönyv, amely Tibet függetlenségéhez vezetne. A Kínán belüli tényleges autonómia azonban hosszú távon elképzelhető lenne, ehhez azonban Kínának meg kellene szabadulnia a Tibettel kapcsolatos túlérzékenységtől, a Tibet-pártiaknak pedig reálisabb célt kéne kitűzniük, továbbá figyelembe kellene venniük a kínai szempontokat is.