Szabó Balázs: Kelet és Nyugat uralkodói

Mostanában sok szó esik Kína gazdasági felemelkedéséről és Japán hanyatlásáról, miközben néhány évtizede még Japán volt a gazdasági óriás, Kína pedig fejletlen országnak számított. Cikkünkben a két ország kapcsolatát történelmi távlatokban vizsgáljuk meg, amikor is japán részről a csodálat és a rivalizálás érzései váltották egymást.

aA két ország viszonyának a 19. század végétől, Japán térségbeli súlyának növekedésével párhuzamos megromlása ellenére biztonsággal kijelenthető, hogy Japán történelme során igen sokat köszönhetett Kínának. Kínát és lakóit japán szempontból mindig jóval közelebb állónak érezték magukhoz, még az ország külföld elől való elzárkózását hozó kora-újkorban (17–19. század) is fenntartották a kínai kereskedelmet.

Azt is elmondhatjuk, hogy Japánt Kína „fedezte fel”: a Japánról és lakóiról szóló első írásos emlékek kínai krónikák szöveghelyei voltak, az 1–2. századi Lunheng, Hanshu és Hou Hanshu című krónikák szenteltek egy-egy rövid sort, bekezdést a „wa-embereknek”, akik Kínától keletre éltek. Az ezt követő évszázadokban a japán történelemről szóló adataink nagyrészt szintén kínai forrásokból származnak. Világos, hogy Japán kialakulófélben levő államalakulatai rendszeresen követeket küldtek Kínába hűbérajándékkal, ahonnan szintén ajándékokat kaptak – a kínai kultúra megjelenése Japánban ekkor vette kezdetét. A 8. században kiadott első japán krónikák (Kojiki és Nihonshoki) hírt adnak egy valószínűleg koreai tudósról, aki a 3. század végén Japánba ment, hogy ott az uralkodó nevelőjeként kínai írást és klasszikusokat tanítson neki. Bár ezeknek a krónikáknak a századokkal korábbi eseményekről szóló beszámolói nem túl megbízhatók, bizonyos, hogy a japánok minden egyes kapcsolatfelvételkor átvettek valamennyit Kína kultúrájából, az ott felhalmozódott tudásból is.

Kína mint példakép

Az egységes japán állam formálódásának folyamatában fontos szerepet játszottak a Koreai-félszigetről származó vaseszközök és fegyverek, emiatt a fiatal japán állam többször is beavatkozott a koreai eseményekbe. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően időről-időre koreaiak (s talán velük együtt kínaiak is) költöztek át Japánba, az általuk átvitt tudás és (kínai eredetű) kultúra nagyban hozzájárult Japán fejlődéséhez, a központi hatalom megszilárdulásához is.

A kínai szövegek és kultúra iránti japán érdeklődés tovább fokozódott a buddhizmus Japánba kerülésével a 6. század során, a japán buddhizmus kínai alapokon fejlődött, a szent szövegek kínai írásjegyekkel íródtak, a szerzetesek számára a kínai nyelv ismerete nélkülözhetetlen volt.

Japán és Kína kapcsolatai a 7. századtól kezdve váltak szorosabbá, köszönhetően egyrészt annak, hogy a japán állam ettől kezdve nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy kínai mintára szervezze át a közigazgatást és a teljes politikai rendszert, illetve annak is, hogy a Kínában ez idő tájt hatalomra került Tang-dinasztia (618–907) példa nélküli stabilitást hozott el a birodalomba, Kína kulturális kisugárzása pedig tovább erősödött. A 7. század elejétől kezdve rendszeresen japán követségek utaztak Kínába, tagjaik között tanulni vágyó japán fiatalokkal, akik éveket, évtizedeket töltve a birodalom iskoláiban tértek vissza Japánba, ahol buddhista kolostorokban vagy világi hivatalnokként hasznosították a tanultakat. Ebben az időben a japán elit kulturálisan szinte elkínaiasodott: kínai típusú házakban laktak, kínai öltözéket viseltek, kínaiul írták leveleiket és dokumentumaikat, kínai verseket írva hódoltak az irodalomnak. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a japánokban már ekkor is élt a vágy, hogy magukat egyenrangúnak lássák Kínával: 607-ben egy, a kínai császárnak írt, az uralkodó nevében fogalmazott levélben Shotoku régensherceg (574–622) „Kelet uralkodója” nevében üdvözölte „Nyugat uralkodóját”, hangsúlyozva az egyenrangúságot.

A 8. századi úgynevezett Nara-kor (710–794) a kínai típusú japán buddhizmus állami támogatásán keresztül kínai mintára megszervezett állam kiépülését hozta el, ám az ezt követő Heian-kor (794–1192) nagy buddhista iskolái már határozottan japános jellegűek voltak, a kultúrában pedig az önálló japán prózairodalom megjelenése segített a japán hagyományos kultúrát feléleszteni.

Japán a Koreában elszenvedett vereségek után (a 7. század során Baekje államot támogatva Silla és a Tang-Kína ellenében japán haderő harcolt a félszigeten) hosszú időre felhagyott Koreába irányuló katonai expedícióival s ettől kezdve a kereskedelem súlypontja is Kínára helyeződött át. A hivatalos, állami követségek a 9. század végéig rendszeresek voltak, az ezt követő, a Tang-birodalom széthullása utáni zavaros állapotok miatt azonban abbamaradtak. A két ország állami kapcsolatai ettől kezdve hosszú ideig szüneteltek, ami természetesen nem jelentette azt, hogy más téren, például a buddhizmus területén megszűntek volna: egy japán buddhista szerzetesnek Kínába utazni és ott tanulni mindig a legnagyobb lehetőségnek számított, Japán nagy buddhista tanítói közül sokan tanultak Kínában.

A szamuráj- és az udvari kultúra

A 12. század végén hatalomra kerülő társadalmi csoport, a harcosok (bushi vagy szamuráj) alapvetően idegenkedtek a kínai mintákat követő udvari kultúrától, hatalomra jutásuk és kormányzati rendszerük (a shogunátus) kialakítása után a japán kultúrának egyszerűbb, nyersebb, katonásabb színezetet adtak. A Kínával szembeni ellenérzéseket nyilvánvalóan növelte a mongol megszállás alatt álló Yuan-Kína két, Japán elleni támadása (1274 és 1281) is, amikor a támadó seregben nagy számban harcoltak kínai katonák.

Azonban az első, Kamakura központú shoguni rendszer bukása után kialakuló új hatalom visszahelyezte a politikai központot a császári fővárosba, Kiotóba, s a Muromachi-kornak nevezett időszak (1338–1573) a szamuráj- és az udvari kultúra egyfajta keveredését hozta el, aminek hatására a katonai vezetés Kínával szembeni idegenkedése csökkent, olyannyira, hogy a 15. század elején a hivatalos kapcsolatokat felújították s a kereskedelem is beindult. A jól induló kapcsolatok aztán a japán központi hatalom 15. század végi összeomlásával és az azt követő majd százéves háborús időszakkal megszakadtak, s a két ország viszonya végképp megromlott, amikor a Japán fölötti hatalmat megszerző hadúr, Toyotomi Hideyoshi két alkalommal (1592 és 1597) is expedíciós sereget küldött Koreába azzal a kifejezett szándékkal, hogy csapatai Koreán keresztül Kínára támadjanak. A koreaiaknak és a velük együtt harcoló Ming-Kína seregének sikerült visszaverniük a japán támadásokat, de a két ország kapcsolata mélypontra került. Hozzá kell tenni, hogy a Ming-dinasztia a japánok fölött aratott győzelem ellenére súlyos veszteségeket szenvedett, főleg pénzügyi téren, ami felgyorsította gyengülésének folyamatát és hozzájárult fél évszázaddal későbbi bukásához.

A Japánt annak katonai egyesítése után ismét shogunként irányító Tokugawa-család a 17. század elejétől kezdve az ország külföldi hatásoktól való elzárására törekedett, ami bár kevésbé érintette a kínaiakat, mint a többi nemzetet (rajtuk kívül egyedül a hollandok tarthattak fenn egy kis kereskedelmi állomást), számukra is egyetlen városban, Nagasakiban jelöltek ki tartózkodási helyet és szigorúan korlátozták a kereskedelem volumenét és tartalmát egyaránt. Japán külföldhöz való viszonya aztán a 19. század közepén változott meg, amikor 1854-ben diplomáciai kapcsolatot alakítottak ki az Amerikai Egyesült Államokkal, majd ezt követően sorra a nyugati nagyhatalmakkal – a hirtelen jött japán hajlandósághoz köze volt annak, hogy a japán vezetés értesült Kína vereségéről az első ópiumháborúban (1842), ami óvatossá tette őket a külföldiekkel vállalható fegyveres konfliktus tekintetében.

Összeütközések

A 19. század utolsó harmadában Japán jelentős politikai és társadalmi változásokon ment keresztül, 1868-tól kezdve az országot sietve modernizálták, igyekezve megszabadulni minden, károsnak ítélt régi szokástól. Ez éles kontrasztot jelentett a hagyományaihoz ragaszkodó, konzervatív vezetésű Kínával szemben. Kína igyekezett fenntartani térségbeli vezető szerepét, illetve annak látszatát: ennek részeként ragaszkodott például a Ryukyu-királyság és Korea feletti hűbérúri pozíciójához, aminek kapcsán többször diplomáciai összeütközésbe került Japánnal. A Korea feletti vita végül háborúhoz vezetett, az 1894–1895 során megvívott első kínai–japán háborúban Japán győzött, ami új fejezetet nyitott a szigetország történetében. A régi példakép, a japánok szemében mindig is hatalmas birodalomnak látott Kína fölötti diadal jelentősen megnövelte Japán ázsiai ambícióit, elindítva az országot azon az úton, ami aztán a világháborús vereséghez vezetett.

A japán kormányzat fokozatosan a hadsereg befolyása alá került, s az agresszív külpolitikát támogatandó igyekeztek a japán nép önbizalmát növelni, egyfajta felsőbbrendűségi tudatot alakítani ki: ez jelentette a 20. század első felének háborúiban elkövetett japán atrocitások ideológiai hátterét, amelyek emléke a mai napig mérgezi Japán–Kína viszonyát. Ez a politika azonban, mint ismert, a japán vereséghez vezetett 1945-ben, ami után Japán az amerikai megszálló hatóságokat is meglepő gyorsasággal és lelkesedéssel vált békés, demokratikus országgá. Régi vágyuk pedig, hogy a nagyhatalmak sorába emelkedjenek, végül sokkal békésebben, a munkán és a gazdasági sikereken keresztül valósult meg.

A Kínával való háború utáni kapcsolatot azonban évtizedeken át mérgezte, mérgezi a háborús időszak emléke, ami hosszabb-rövidebb időszakok után újra fel-fellobban, korábban pl. a japán miniszterelnök Yasukuni-szentélybe tett látogatásai miatt (itt emlék áll a háború után kivégzett háborús bűnösök lelkének is), újabban pedig a vitatott hovatartozású szigetek ügyében. Ezeket az ellentéteket a japánok reményei szerint az idő, a két ország békés egymás mellett fejlődése fogja majd elhalványítani.

A szerző az ELTE Japán Tanszékének munkatársa.