Paksa Balázs: A test filozófusa

„A filozófia semmilyen kontextust nem vesz adottnak, azért fordul oda az éppen adott kontextushoz, hogy keresse a kérdések, a válaszok értelmét és eredetét, és annak az azonosságát, aki kérdez. A filozófia így jut el a csak rá jellemző faggatózásig, amely belülről mozgat minden más, ismeretekre irányuló kérdést is, miközben alapvetően különbözik az utóbbiaktól.” E sorok, melyek késői, befejezetlen művéből, A látható és a láthatatlanból valók, mindennél jobban rávilágítanak Maurice Merleau-Ponty (1908–1961) gondolkodási metódusára. A francia fenomenológia nagy alakja e filozófiai faggatózás nyomán jutott el az európai bölcselet testfogalmának radikális újraértelmezéséhez.

A mostoha test

Különös karriert futott be testfogalmunk az európai eszmetörténetben. Platón (nem kevés pythagoreus ízzel) kijelenti ugyan, hogy „a lélek a test harmóniája”, sőt, szűk egy évezreddel később Aquinói Szent Tamás is leszögezi, hogy az ember test és lélek elszakíthatatlan egysége, európai kultúránk sokáig gyanakodva pillantgatott a testre. Ebben részben a katolikus egyház is partner volt, hiszen hiába az angyali doktor állásfoglalása, a középkor évszázadai során mindvégig ott settenkedett a háttérben a ’lélek: magasztos, test: bűnös’ manicheista eredetű szemlélete.

A művelt világot az egyház béklyói alól felszabadítani vélő modernitás azonban nemhogy kiigazította volna e felfogást, inkább egészen különös irányba radikalizálta: a testet legitimizálta mint az ösztönök, vágyak féktelen terepét, másfelől szigorúan elválasztotta a szellem világától. Descartes-ot szokás idézni ehelyütt híres ’res cogitans (gondolkodó dolog) / res extensa (kiterjedt dolog)’ felosztásával, ám ő még kapcsolatot keresett e két univerzum között (s úgy gondolta, meg is lelte találkahelyüket, az emberi csecsemőmirigyet), utódai azonban olyannyira megcsontosították szubjektum és objektum meghasítását, hogy a következő száz év szellemtörténete e két létmód összeillesztésének kísérleteivel telt.

Riasztó látni, ahogy a fokozatosan kialakuló újkori tudomány nagyítója alatt a természet világa lassan hideg matériává alakul, az élőlények (az emberi testtel együtt) pedig „biológiai gépekké”, melyet a tökéletes determinizmus ural. A szellem kiszorul a teremtésből, s a lélek valamiféle sajátos „maradék-elv” alapján van körbekerítve: halhatatlanságáról, képességeiről többé nem elmélkednek, így puszta létezését is egyre nehezebb tudomásul venni. Nem véletlen, hogy az ember felvilágosodás kori „felszabadítása” tragikus eredményekkel járt: immár nem külső előírások, hanem saját ösztöneink féktelen tombolása okozza elnyomásunkat, mellyel szorosan összefüggő folyamatként ismerhetjük fel az újkori racionalitás természetlegyőző (s így súlyosan környezetpusztító) szemléletét, valamint saját embertársainktól való fokozatos elidegenedésünket.

Karteziánus revízió

A lélek tehát megszűnt felfedezendő rejtélynek lenni, a test pedig puszta hordozóvá alakult. A változást különös módon egy olyan gondolkodó hozta el, akinek eredetileg nem volt szándéka, hogy a test-problémával foglalkozzon: Edmund Husserlt (1859–1938) elsősorban saját, később felmérhetetlen hatású elgondolása izgatta arról, miként lehetne lehántani vizsgálódásainkkor a létező és a megismerő közti prekoncepciókat, s visszatalálni valahogy a tapasztalat eredeti gazdagságához.

A tengernyi kiadatlan vázlatban testet öltő, a maga teljes valójában soha ki nem fejtett fenomenológiai módszerét ugyanakkor egyszer kipróbálta, s épp a test-lélek-probléma filozófiai vizsgálatakor. A kifejezetten kiadásra szánt Karteziánus elmélkedések híres ötödik fejezetében – miután karteziánus szellemben korrigálja Descartes szubjektum-objektum-paradigmáját – megpróbálkozik azzal, hogy belülről, a megismerő szubjektum felől építkezve fedezze fel a másikat. Husserl itt több, nagy jelentőségű felfedezést tesz, újragondolva testfelfogásunkat. Elsőként testünkről értekezve megkülönbözteti a leib és a Körper fogalmát. Utóbbi a hús, a csont fizikai valósága, előbbi viszont a megélt, átélt test-élményt jelöli, mellyel mindannyian rendelkezünk anélkül, hogy ez a mindennapokban tudatosulna bennünk. Másodszor: érzékelésünk elválaszthatatlan test-élményünktől, ugyanígy mozgásunk is: az elmozdulás horizont-változásának eredményeképpen fedezzük fel mindezt. Végül pedig az újkori szellemtörténet uralkodó perfekcionizmus-igényével szembefordulva kijelenti Husserl, hogy a másik megismerhetetlen a maga teljességében. E gesztussal visszavezeti a kortárs filozófiai diskurzusba az ember lényegét jellemző titok gondolatát.

Habár Husserl mindvégig, még öregkori főművében, Az európai tudományok válságában is kitartott az újkori racionalista hagyományok mellett, fontos eredményekkel szolgált test és lélek viszonyának szisztematikus újragondolásához.

Vissza az észleléshez

Maurice Merleau-Ponty képzőművészeti és pszichológiai érdeklődésű filozófusként többek között a német fenomenológus munkáiban talál inspirációt ahhoz, hogy kidolgozza sajátos elgondolását, mely – úgy tűnik – végleg szakít az ember újkori kettéhasítottságával. Az észlelés fenomenológiája (1945) című művében számol be tapasztalatairól: a „kezdet filozófiáját” kutatva az észlelés forrásvidékét elemzi, hogy felépítse rá a testiség egészen új felfogását.

Elsőként az újkori valóságszemlélet konszenzusát borítja fel, mely szerint a világ egyszerűen tények összessége, s mint ilyen, készen áll érzékelésünk előtt. Merleau-Ponty a modern fizika bizonyos eredményeit analógiaként véve tiltakozik: valóságunk sohasem befejezett, végleges, hanem folytonos mozgásban van, s maga az észlelés is befolyásolja. Az az észlelés, amely – ez Husserl után immár egyértelmű – nem lehet meg a test nélkül. Ez a test pedig minden pillanatban szituált, vagyis nem takarható ki tapasztalatunkból: amint érzékel, úgy érzékelhető is. Merleau-Ponty itt döntő összefüggésre bukkan: a kapcsolat elsődlegességére. Ha két ujjam összeérintem, képtelenség megállapítani, melyik érzékeli „előbb” a másikat: tapasztalatom egységes érzékelés-élményről számol be számomra, melyben összeolvad a tapintó és a tapintott érzete. Testem – tudatom reflexióján messze túl – egységes horizontja az egymásra lefordíthatatlan, mégis összefüggő érzetminőségeimnek.

„Testem által ragadom meg a Másikat, mint ahogy testem által észlelem a dolgokat” – írja Merleau-Ponty, ám e hármas összefüggés pontos viszonyait e könyvében még nem tudja kibogozni. Ehelyett gyermekpszichológiai tapasztalataira támaszkodva megkísérel „történelmet adni” az emberi tudat társiasság-motiválta fejlődésének a csecsemőkortól az érett, felnőtt személyiségig.

A látható és a láthatatlan felé

A francia fenomenológust azonban nem hagyja nyugodni az a különös „ős-tapasztalati réteg”, amelyet az észlelés reflexió előtti vidékének leírásakor megpillantani vél, s újabb vizsgálódásai során már ismeretelméleti alapállását is elhagyja. A befejezetlenül maradt A látható és láthatatlan (1961) többszörösen zavarba ejtő könyv: szabadon hullámzó szövege új nyelvet igyekszik kikísérletezni, hogy számot adjon egy egészen rejtélyes lét-tartomány működéséről. A sokszor kinevetett metafizika 20. századi alkonyán meghökkentő dolog ontológiával előhozakodni, ám Merleau-Ponty nem tagadja: a lét forrásvidékét kutatja, egészen sajátos irányból közelítve.

Először is az észlelés fenomenologikus leírása mögé kérdez, a tapasztalat örvénylő eredetét keresve. A feltáruló lét-tartomány egy olyan, tudatos reflexió előtti ős-tapasztalati réteg, mely hagyományos fogalmainkkal leírhatatlan, miközben – mivel eleven tapasztalatunk – maga kényszerít arra, hogy valahogy mégis tematizáljuk. A róla szóló beszéd ezért lezárhatatlan, befejezhetetlen. Merleu-Ponty ezért néhány jellemzővel igyekszik megragadni e lét-tartomány működését. Elsőként húsnak (franciául: chair) nevezi, s az észlelt/észlelhető összetartozásának már említett gondolatát egyetemessé emelve arról beszél, hogy e közeg nem más, mint a valóság alapja. Tulajdonképpen e „vad lét” saját magát észlelő életének kifordításai a létezők, s köztük mi magunk is. Anyag és szellem tehát visszavezethető egy szüntelen hullámzásra, melynek redői egymáson el-elcsúszó horizontokként hozzák létre azt a valóságot, melyet jól ismerünk. Létrejövő, egymásba-illeszkedő és minduntalan szétcsúszó kapcsolatok soha nem szűnő táncaként „élő elevenség” működteti a realitást. Ez a világ húsa. Merleau-Ponty az ókori görög preszókratikusok nyomán az elem nevet adja e leírhatatlan-leírandó lét-tartománynak.

Merleau-Ponty természetesen nem valamiféle több évszázaddal megkésett monizmusról beszél, hiszen többször is hangsúlyozza: e „hús” hullámzása során keletkező és szétbomló kapcsolatok rétegek elcsúszására, s így beteljesületlenségre emlékeztetnek. A másik felfedezésének problémáját most már egészen újszerű keretbe helyezi, mely szerint rátalálok arra a tapasztalatra, mely szerint nem csupán én létezem a világgal összefonódva, hanem egy másik testet is ilyennek észlelek, s a vele való összeszövődöttségem tapasztalatának első megérzése nyit rá arra, hogy felismerjem: testem, a világ és a másik testének húsa ugyanaz a hús.

*

„A filozófia számára csak az a feladat következhet, hogy mindent újraértékelve, a reflexió, illetve a szemlélet egymástól elkülönített útjait visszautasítva olyan kiindulópontot találjon, ahol ez utóbbiak még nem váltak szét; „feldolgozatlan”, nyers tapasztalatokra figyeljen, amelyek az „alanyt” és a „tárgyat”, létet és lényeget együtt, kibogozhatatlan egymásba épültségükben mutatják meg, és új eszközöket kínálnak értelmezésükhöz.”

Merleau-Ponty csonka formájában is nagy erejű ontológia-kísérlete komoly hatást tett a kortárs filozófiai gondolkodásra, meglátásait többek között Marc Richir, Emmanuel Lévinas, Paul Ricœur és Hans-Georg Gadamer is továbbfejlesztette. Sok szempontból egyedülálló filozófiája máig inspirációul szolgál azoknak, akik testről és lélekről, szubjektivitás és objektivitás kettősségéről, eredendő összetartozásunk élményéről töprengenek.

Felhasznált irodalom

Husserl, Edmund: Karteziánus elmélkedések. Bevezetés a fenomenológiába. ford. Mezei Balázs. Budapest, 2000, Atlantisz.

Lányi András: Létezik-e? Esszék. Budapest, 2003, Hanga – Új Mandátum.

Merleau-Ponty, Maurice: A látható és a láthatatlan. ford. Farkas Henrik, Szabó Zsigmond. Budapest, 2006, L’Harmattan.

Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény. Budapest, 1998, Atlantisz.

Vermes Katalin: A test éthosza. A test és a másik tapasztalatának összefüggése Merleau-Ponty és Lévinas filozófiájában. Budapest, 2006, L'Harmattan. /Dasein könyvek./