Nemeshegyi Péter SJ: Feltámadás
Az újszövetségi szentírásban sokszor jelenik mega rövid hitvallás: „Jézust az Atyaisten feltámasztotta
a halottak közül.” A feltámadt Jézus megjelenéseit elbeszélő rövid történetek pedig az egyes szentírásírók sajátos érdeklődését tükrözik. Közös bennük az
a meggyőződés, hogy Jézus halála és feltámadása
az üdvtörténet legfontosabb eseménye.
e
Szent Pál szavai a feltámadásról
„Harmadnapon feltámadt a halottak közül” – valljuk meg Jézusról a Hiszekegyben; rólunk, a többi emberről pedig ezt valljuk a Hiszekegy végén: „Hiszem a test feltámadását, és az eljövendő örök életet.” E két hitvallás összetartozik: azért hiszünk feltámadásunkban, mert feltámadt a Jézus Krisztus.
Jézus feltámadásáról legrégibb írásos feljegyzés Pál leveleiben olvasható. Jézust időszámításunk 30. évében feszítették keresztre Jeruzsálemben, és az időszámításunk 50. vagy 51. évében írt Tesszaloniki levélben már ezt írja Pál: „Isten a Fiát, Jézust feltámasztotta a halottak közül.” (1Tessz 1,10). A korintusiakhoz írt 1. levelét Pál öt vagy hat évvel később írta, és ebben már egy hosszú fejezetet szentel a feltámadásnak. Először Jézus feltámadásáról beszél. A korintusiak eszébe juttatják azt, amit két évvel ezelőtt már személyesen mondott nekik: „Mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Aztán megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még élnek, egyesek pedig elszenderültek. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Mindnyájuk után pedig megjelent nekem is.” (1Kor 15,3–8) Pál 50-ben vagy 51-ben érkezett Korintusba és ott másfél éven keresztül hirdette, nagy sikerrel, Jézus üdvözítő halálának és feltámadásának evangéliumát. Kitől „kapta” ezt az evangéliumot Pál?
Miután a feltámadt Jézus megjelent neki a damaszkuszi úton, és a keresztényüldöző Pál megtért, a damaszkuszi keresztény közösség hívői, Ananiás és a többiek beszéltek neki Jézus feltámadásáról. Aztán, amint maga Pál írja a Galatákhoz írt levelében, néhány év múlva felment Jeruzsálembe, hogy találkozzon Péterrel és tőle is meghallja a Jézussal történteket. A korintusi levélben Pál Péter nevét héberül írja: Kefá. Ez azt jelenti, hogy „kő, szikla”, görögül pedig Péter (Petra, illetve hímnemű formában Petrosz) jelenti azt, hogy „kő, szikla”. Ez az a név, amelyet Jézus adott Simonnak, és e néven volt ismeretes a héber, illetve görög nyelvű keresztények között. Jakab, „az Úr testvére” nem azonos Jakab apostollal, hanem Jézus közeli rokona, aki Jézus feltámadása után lett hívővé és a jeruzsálemi egyház vezető egyéniségévé. Nem tudunk részleteket arról, hogy a feltámadt Jézus mikor és hol jelent meg 500 testvérnek. A Pálnak adott jelenést viszont az Apostolok Cselekedeteinek könyve háromszor is részletesen leírja (9,1–19; 22,6–16; 26,12–18).
Pál a korintusiakhoz írva a következő szavakkal ecseteli Jézus feltámadásának fontosságát és hatását: „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél. Krisztus azonban feltámadt a halottak közül! Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni.
Mindenki a maga rendje szerint: elsőként Krisztus; azután azok, akik Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Azután jön a vég, amikor Krisztus majd átadja az uralmat az Atyaistennek, miután megsemmisített minden fejedelemséget és hatalmasságot és erőt. Mikor pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki (vagyis az Atyának), hogy Isten legyen minden mindenben.” (1Kor 15,14–28)
Milyen a feltámadt test?
Pál és a többi őskeresztény természetesen arról is gondolkodott, hogy milyen is Krisztus feltámadt teste, és milyen lesz a mi feltámadt testünk. A korintusi levélben hasonlatokkal igyekszik ezt megmagyarázni, de be kell vallanunk, hogy a hasonlatok egy része a Pál korabeli általános ókori felfogást tükrözi, amely különbözik a mi felfogásunktól. A modern tudomány bebizonyította, hogy az „égitesteknek” az anyaga nem más, mint a földi testeké, és azt is tudjuk, hogy az elvetett mag nem „hal meg”, hanem élve marad és kicsírázik. Van azonban Pálnak egy kifejezése, amely nagyon találó. Így ír: „érzéki test (szóma pszüchikon) lesz elvetve, és lelki test (szóma pneumatikon) támad fel.” (1Kor 15,44) Vagyis a feltámadáskor az evilági élőlények életelve, a pszüché helyett a pneuma (lélek, szellem) lesz az új test halhatatlan életelve.
Nincs tapasztalatunk arról, hogy milyen is ez a lelki, vagy szellemi test. Valószínűleg nem háromdimenziós térben kiterjedt valóságról van szó. A keresztény bölcselők, például a magyar Weismahr Béla, sokat gondolkodtak és írtak arról, hogy mi a „testiség” lényege. Arra a következtetésre jutottak, hogy a testiségnek két lényeges vonása van: az önkifejezés és a másokkal való kommunikáció, érintkezés. Azért tudjuk kifejezni gondolatainkat és érzelmeinket és azért tudunk kommunikálni másokkal, mert van arcunk, szánk, nyelvünk, szemünk, kezünk stb. Testiségünk jelen állapotában ehhez térbelien kiterjedt tagokra van szükség. Ez a szükséglet azonban tökéletlenséget is jelent: azért mert van térbelien kiterjedt testünk, tudnak mások bennünket megragadni, és odarángatni, ahová nem szeretnénk menni, és ugyanakkor a fizikai távolság tere akadályoz meg abban, hogy vágyaink szerint együtt lehessünk azokkal, akikkel találkozni szeretnénk. A szellemi test a tiszta önkifejezés és a tiszta, spontán érintkezés csodálatos eszköze.
A keresztény eszkatológia abban különbözik egyfelől a buddhista eszkatológiától, hogy nemcsak a végső valósággal való közvetlen egységet vallja, hanem az Istennel egyesült „szentek közösségét” is: egymással is érintkezni fogunk a mennyországban, és egymás boldogságának fogunk örülni és azt gyarapítani. Másfelől, a szellemi testet valló keresztény eszkatológia különbözik az Iszlám eszkatológiájától is: nem képzeljük, hogy az örök életben „nagyszemű hurik” (örömlányok) öleléseit fogjuk élvezni. Ami örökké megmarad, az „a szeretet és annak alkotása”: olyan lesz a feltámadt test, hogy a személyes szeretet mindent felülmúló örömét lesz képes kifejezni és kommunikálni.
A feltámadt test nem kevésbé test, mint a mostani „érzéki testünk”, de benne egészen új módon valósul meg a szeretet életáradása.
A feltámadt Jézus viselkedése
Jézus feltámadásának leírásai a Bibliában sejtetik ezt az új állapotot. A feltámadt Jézus ott jelenik meg, ott lesz jelenvalóvá és tapasztalhatóvá, ahol akarja. Nem akadályozzák őt tér és idő, falak és zárt ajtók. Megmarad azonban benne ugyanaz a jóság, szelídség, határozottság, küldetéstudat, hűséges szeretet és békesség, amely földi életét jellemezte.
Az első keresztények számára az üres sír volt az első jel, amely azt sejtette velük, hogy Jézus „a halállal legyőzte a halált és nekünk életet ajándékozott.” Jelenései pedig megerősítették tanítványainak hitét, azt a hitet, hogy a jó Isten által teremtett világban és emberiségben nem a halál, nem az elválás, nem az elbukás lesz a vég, hanem a szeretet, a találkozás és az élet, az örök és diadalmas élet.
Halála előestéjén mondta Jézus tanítványainak, teljes meggyőződéssel: „Én élek, és ti is élni fogtok.” (Jn 14,19) A Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet, kármelita nővérnek voltak utolsó szavai: „Megyek a fénybe, az életbe, a szeretetbe.” Aki szeret, az örökké él, mert „szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.” (1Jn 4,16)