Dyekiss Virág: A test méltósága és tisztelete

Ha felidézünk egy képet a hagyományos magyar paraszti életről, talán könnyen eszünkbe jutnak a figyelmet megragadó szép népviseletek. Ritkán gondolunk azonban arra, hogy a kifejező viselet milyen testet rejthet. Az egészség, a szépség és a tisztaság szinte egyenértékű fogalmak voltak. Az egészségvarázsoló aranyosvízben való arcmosás, a szomorúfűz alatt történő nagypénteki fésülködés, az újszülött és a halott testének befogadó és elengedő megmosásának szemlélése közelebb vihet minket ahhoz a titokhoz, hogy testünk és lelkünk elválaszthatatlan egységet alkot.

Az emberi test mint munkaeszköz

A hagyományos kultúrában a test egészsége és ereje a túlélés alapvető feltétele volt, hiszen a hajnaltól éjszakáig tartó munka a legerősebb szervezetet is kikezdhette, és a házaspár bármelyikének betegsége, gyengesége azzal fenyegetett, hogy összeomlik a rendszer. A gazda teste szoros kapcsolatban volt a szerszámokkal, amelyekkel dolgozott. Szeretettel és odafigyeléssel készítették el, alakították ki az eszközöket, hogy a legteljesebb egységet alkossák használójuk testével, kézbe valóak legyenek és kényelmesek, s így a munka minél hatékonyabb lehessen. Megdöbbentő, hogy csak a kapák sokszínűségének vizsgálatából egy kutatópáros, Fél Edit és Hofer Tamás a gazdaság egész munkaszervezetét levezette.

Már kisgyermekek próbálkozhattak a munkával, és dicsőségnek számított, hogy már részt tudnak venni a közös erőfeszítésben. Gyakran a keresztszülők ajándéka volt az első kis kapa, gyümölcsfa nyéllel, csinosan kialakítva, hogy a kis ügyeskedő minél nagyobb kedvvel lásson munkájához. A kisebb fejűek a női kapák, a legnagyobb méretűek a férfikapák, sőt a kapanyél hossza is a használója testalkatához illik. Az udvaron, földön növő fákról is tudták, hogy mire fog szolgálni: akár kapanyélnek vagy kocsirúdnak. A kapafej és a kapanyél beállítása is fontos volt, arról árulkodott, hogy milyen mélyen szeret meghajolni az illető munka közben.
Az asszonyok jobban szerettek többször kisebbet csapni a kapával, míg a férfiak a ritkább, erősebb ütésekkel dolgoztak. Az egyes munkák módszere akár falunként is változhatott, noha viszonylag egyszerűnek tűnő mozdulatsorokról van szó. Még a pihenés technikája is eltérő lehetett, pl. nem mindegy, hogy a kapára dőlve vagy kiegyenesedve pihenteti-e derekát a fáradt gazda.

 

Viselet és szépségideál

A hajdani emberek ezeket az apró különbségeket érzékelték, otthonosnak vagy éppen idegennek, esetleg nevetségesnek tartották. Talán nem is gondolunk rá, de minden megszokott mozdulatsor, akár a mosdás, a járás, a ruha viselése jellemző ránk, némileg egyéni, némileg viszont a közösségi szokások határozzák meg. Ez hajdan még inkább így volt, a népviseletben egészen másképpen mozogtak az emberek, mint a kivetkőzés után a városi jellegű ruhákban. Fél Edit a matyóknál vizsgálta, hogy hogyan változik a testtartás, járás a kétfajta öltözékben. A matyó asszony egyenesen, aprókat lépve, feszesen, viszonylag gyorsan jár. Erősen kihúzza magát, s lépésenként aprót fordít csípőjén, hogy a szoknya szépen ringjon. A kéztartás feszes, karját egyenesen tartva löki előre és hátra menet közben a matyó ruhába öltözött menyecske. Állás közben csípőre teszik a kezüket vagy beszélgetés közben összefonják maguk előtt. Máshol más szabályok voltak irányadók, pl. a csípő mozgatása járás közben hol visszatetszést keltett, hol fontos része volt a szép járásról alkotott képnek. A legényeket gyakran jellemzik a járásukkal, s a leányoknál még inkább szembetűnő volt, hogy milyen benyomásokat kelt a mozgásuk. Az eladó lány mintegy kirakatban élt, a falu erősen figyelte, s igyekeztek megállapítani, vajon munkára termett, erkölcsös, megbízható teremtés-e. A járás nagyon sok mindent elárult a leányról. Ha csípőjét túlságosan forgatta, vagy túl lassan járt az úton, bizonyára kikapós volt. A túl gyors járást sem értékelték nagyra, a céltudatosan, de nem sietős léptekkel haladó leányt azonban kedvtelve nézegették. A hajadon külső megjelenésére is gondot fordítottak, hiszen ő volt a család büszkesége, őt nézegették elismeréssel vagy éppen lekicsinylő pillantással, rajta mutatkozott meg a szülők anyagi helyzete, a család vallásossága, erkölcse. A hajadon soha nem mutatkozhatott kócos hajjal vagy rendezetlen ruhában. Az ünnepi, templomba járó leányviselet csinos felöltése és hajkorona elkészítése nem egyemberes feladat volt. A leány hosszú hajába csípőig érő szalagokat fontak, melyek lengedezése még inkább kiemelte a lány járását. A fiatalasszony megjelenése is nagyon fontos volt, sőt, a ruha mellett a főkötő szép felhelyezése is nagy gyakorlatot, vagy még inkább segítőket kívánt. A menyecske haját leggyakrabban anyósa készítette el, s ez a bensőséges tevékenység sokat elárult a kapcsolatukról, segített azt alakítani. A viseletdarabokat pedig gyakran nem lehetett egyedül megfelelően felölteni, többen is öltöztették a hajadont. A ruha segítségével időtlen idők óta próbálják elérni az emberek, hogy a kornak, helyzetnek megfelelő szépségideálhoz közelítsen a kinézetük. Ma a nők hosszú lábat, karcsú derekat, formás melleket és keskeny vállat szeretnének, s olyan ruhákat keresnek, amelyek segítségével kiemelik erősségeiket, és igyekeznek javítani a hiányosságokon – legalább a látvány terén. A hagyományos paraszti szépségideál a munkabíró, erős, egészséges, jóltáplált test volt, és ők is a viseletdarabokban rejlő lehetőségek segítségével igyekeztek kialakítani a helyi szépségideált leginkább megközelítő alakot. Erre nagyon sok lehetőségük nyílt. A matyók ezt így fogalmazták meg: „Matyóban csúnya nem volt”, tehát a hagyományos viselet mindenkinek lehetőséget nyújtott arra, hogy szépnek tűnjön. Sárközben a lapos hasat („Amelyik embernek nagy hasú lova és lapos hasú felesége van, abbul lesz jó gazda.”), vastag egyenes lábat és viszonylag robusztus felsőtestet tartották szépnek. A láb egyenességét gyapjúharisnyával és csizmaviseléssel emelték ki, míg a hasat abrosz viselésével takarhatták el, a keskeny mellet pedig akár két ing és vállkendő viselésével emelhették ki. A matyóknál a felsőtesten viselt ruha szoros, míg a szoknya hosszú és bő volt. A viseletet kiegészítő díszítések, hímzések és ékszerek szintén kiemelték a testnek azokat a részeit, melyek egészségére és szépségére fel akarták hívni a figyelmet. Katona Edit kifejti, hogy a moldvai csángó női viseletben a derék és a csípő hangsúlytalan, míg a felsőtestet a derékban buggyosra kihúzott ingmellel, s az arra ráomló változatos gyöngysorokkal is hangsúlyozták. Máshol éppen a csípőt emelték ki a sok szoknyával vagy akár fenékpárnával is, s míg ma a mellet emelik ki, addig hajdan a szorosra leszorított felsőtest helyett a nyakat hangsúlyozták gyönggyel. A férfitest erejét jelképezte a derék és a váll, a mellkas erőteljes volta, így a derékszíj rézgombos, csillogó toldaléka és a mente sárgaréz vagy ezüst gombjai, a mellények mellrészén látható zsinórdísz mind ezt volt hivatott kiemelni. A vállasság látványát erősítette a felső kabátfélék viselési módja, amikor a férfi nem bújt bele a szűr vagy ködmön ujjába, hanem csak a vállára vetette, s így a vastag anyagból készült ujj szinte vízszintesen állt.

Természetesen a test ereje és egészsége mellett az arc szépsége is fontos tényező volt, de az, hogy mit tartanak szépnek, már változó lehetett. Így az Alföldön például a sötét hajú, fekete szemű, alacsonyabb leányt tartották szépnek, míg a palócoknál gyakran a világos szemű, világosbarna hajú leány is tetszett. Az ékszerek egy része az arcot keretezte, annak szépségét hangsúlyozta. Igaz ez mind a férfi, mind a női viseletekre. A fiatal lányok, menyecskék díszes, akár aranyhímes, gyöngyvirágos pártája, selyemvéges, keményített, csodálatos főkötői, a sok különálló gyöngysor, legényeknél pedig a rendszerint valamilyen külön dísszel ellátott kalap – ami nélkül nem férfi a férfi – ezt a célt szolgálta.

Szépségápolás

Általánosságban úgy tűnik, hogy az számított szépnek, ami az adott vidéken a leginkább gyakori külső volt. De mit tehet az, aki mégsem úgy néz ki? Megvoltak a leányoknak a maguk praktikái. A barna hajszínt diófalevélből készült főzet segítségével érték el, a szőkék pedig kamillavirágból készült teába áztatták hajukat, hogy még világosabb színt nyerjen. Az arcnak pirospozsgásnak, egészségesnek kellett látszania, ezért megcsipkedték az arcukat vagy piros szalagból kiáztatott festékkel kenték be. A szemöldököt kormos végű pálcikával rajzolták feketébbre ott, ahol ezt szépnek tartották. Az arc bőrét hajadonok és menyecskék mindig tisztán tartották. Igaz, a túlzott tisztálkodás gyanakvást keltett, az arc tisztasága mégis korán jelentkező igény volt, ezért naponta megmosták, sőt, külön is ápolták: éhnyállal (azaz evés előtti nyállal) megkenegették, vizelettel átitatott kendővel törölgették. Az arcbőr karbantartására zsírt, faggyút is használtak, s előfordult, hogy tejjel, tejszínnel is megmosták, de ez már több helyen túlzott cifrálkodásnak számított. Ez a minden reggel elvégzett arcmosás nem csupán tisztálkodási cselekedet volt, hanem Juhász Katalin, a paraszti tisztálkodás avatott kutatója szerint rituális színezetű is. Mindenki megmosta az arcát reggel, mert amíg ez nem történt meg „az ördög pofáját viselték”. Arcmosás előtt keresztet vetettek, közben némán imádkoztak, törülközés közben az Úrangyalát mondták vagy az 51. zsoltár részletét: „Hints meg engem izsóppal, hogy tiszta legyek / Moss meg engem, hogy a hónál is fehérebb legyek.” Ez a reggeli mosakodás a kútból frissen húzott vízből, vödörből, vályúból történt. A piszkos vizet nem csurgatták vissza a vödörbe, hanem a földre eresztették. A 20. század elején még elterjedt volt a szájból mosdás is, amikor egy nagy korty vizet a szájukba vettek, s azt lassan, kortyonként engedték a kezükre, s úgy mosakodtak vele. Egy teljes mosakodáshoz három teli szájnyi víz kellett. Este kisebb gondot fordítottak a tisztálkodásra, a férfiak legfeljebb a lábukat mosták meg, az asszonyok arcot, nyakat mostak, szükség esetén alulról is megmosakodtak. Hetente egyszer, szombaton, nagymosakodást tartott az egész család. A külső tisztaság szorosan összefüggött a belső tisztasággal, a vasárnap megszentelésével, ezért alaposan kitakarították a házat, újratapasztották, homokkal megszórták az agyagos földet, majd megmosakodtak, megfésülködtek. A nagymosakodáshoz is igen kevés vizet használtak, gyakran egy vízben fürdött meg az egész család, piszkossági sorrendben. Először a gyerekeket mosdatták le, majd az asszony következett. Hajukat hamulúggal mosták meg, tiszta ruhába bújtak, tiszta fehérneműt húztak. A férj lábát szinte szertartásosan mosta meg a felesége minden szombaton, s a tisztaságot igénylő nagyobb munkák előtt is. Egy sorozatfelvételen az látható, ahogyan az asszony káposztataposás előtt kiáztatja, megmosogatja, majd habfehér, friss törülközőbe törli az ura lábát.

A tisztálkodás éves rendjének kiemelt időszaka volt a nagy ünnepek, a Karácsony és Húsvét körüli szokásrend. Karácsonykor a szentséges idő mindent átható ereje a vizeket is megszenteli, az éjféli mise után aranyosvizet merítenek a kútról, otthon isznak a vízből és meg is mosakodnak belőle. A nagyböjti időszakban a megtisztulás különleges hangsúlyt kap, így a tisztálkodás, rendrakás is nagyon fontos. Nagycsütörtökön nem volt szabad fésülködni, de nagypénteken hajnalban szótlanul végezték el a szépségvarázsoló rituális mosakodást. Törekedtek rá, hogy a mosakodóvíz élő víz legyen, de ha ez nem volt lehetséges, akkor vályúnál vagy harmatban is mosakodhattak. Hajukat is fésülgették, hogy hosszúra nőjön. A tavaszi varázserejű mosdás nem csupán jeles napokhoz kötődhetett – tudjuk meg Juhász Katalin Meg is mosakodjál... című könyvéből – hanem a tavasz újjáélesztő erejéhez is, így a márciusi hóban vagy az áprilisi esővízben mosták meg arcukat. A szépségvarázsoló tavasz emléke maradt meg a közismert mondókában is, amit hajdan ráolvasás gyanánt mondtak: „Fecskét látok, szeplőt hányok...”

Ahogy az élet lepergett, az idős ember egyre inkább visszavonult a közösségből, és a vele szemben támasztott elvárások lassan eltűntek. Így a tisztaságot is jóval kevésbé tartották fontosnak. Az idősek nemritkán csak havonta egyszer mosdottak meg, a hajmosást pedig már egyáltalán nem tartották fontosnak. A fekvőbeteget a gazdasszony gondozta, testét nedves törülközővel törölgette át, melyet elkülönített a többi családtag törülközőjétől. Ugyanígy tisztogatták meg a halott testet is, s az utolsó mosdóvizet veszélyesnek tartván járatlan helyen öntötték ki, személyes higiéniájának eszközeit – fésűt, borotvát, halottmosdató ruhát – gyakran a koporsóba helyezték vagy elégették. Az emberi test méltóságához tartozott, hogy a halottat külön erre a célra készített lepedőre fektették, szépen felöltöztették, hogy tisztán és rendezetten indulhasson utolsó útjára.

A test méltósága és tisztelete, erejének és egészségének megőrzése végigkísérte az életet. A test megbecsülésének sokszínűségét leginkább a hajadon leány életében csodálhatjuk meg, de a családtagok egymáshoz fűződő kapcsolata is kiviláglott az egymás testével való bánásmódból. 

Felhasznált irodalom:

Juhász Katalin: Meg is mosakodjál! Magyar népi tisztálkodás a 20. században. Budapest, 2006, Timp Kiadó.

Fél Edit: Újabb szempontok a viselet kutatásához. A test technikája. Ethnographia, 1952. 408–415. p.

Fél Edit: A saját kultúrájában kutató etnológus. Ethnographia, 1991/1–2. 1–8. p.

Gáborján Alice: Magyar népviseletek. Budapest, 1969, Corvina.

Katona Edit: A magyar népi ékszerek funkciói. Kolozsvár, 2006, Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve, 14. 62–92. p.