Előző cikk Következő cikk

Kiss Roland: Előtérben a külcsín

A sokszor abszurdba hajló testközpontúság mélyén értékek is rejtőzhetnek

Kevés ágazat van akár a magyar, akár a világgazdaságban, amelyen nem talált fogást az immár évek óta tartó gazdasági válság. A szépségipar egyike ezeknek. Úgy tűnik, a tökéletes test iránti vágy olyan előkelő helyen szerepel a 21. századi ember életében, hogy erre még akkor is jutnak az esetek többségében tetemes összegek, amikor sok más értékes dologra már nincs kereslet. Kérdés, hogyan viszonyuljunk mi mindehhez.

é„Évtizedeknek kell eltelniük ahhoz, hogy a nők igazat mondjanak testükről” – állapította meg immár jó évszázaddal ezelőtt Virginia Woolf angol írónő. Ha a helyzet azóta bármit is változott, akkor kizárólag abba az irányba, hogy immár évtizedek múltán sem hangzanak el az „igazságok”. És a jelenség már nem csak a nőket, hanem a férfiakat is érinti: a fiatalos, vonzó, divatos külső az erősebbik nem körében is vágyott, megkövetelt tényezővé vált.

Mindez a számok nyelvére is lefordítható. Nehéz ugyan pontosan behatárolni, hogy mely tevékenységek sorolhatók minden kétséget kizáróan a szépségiparhoz, és az egyes ágazatokról sem mindig állnak rendelkezésre friss és precíz adatok, de az tudható, hogy csak az Egyesült Államokban 30-40 milliárd dollárt költenek évente fogyókúrás szerekre, ennek a felét kozmetikumokra, és a plasztikai sebészeti beavatkozások összértéke is több száz millió dollárra rúg. Azok az idők pedig elmúltak, amikor mindez a távoli, vagy éppen valamivel közelebbi Nyugat hóbortja lenne. Ma már Magyarországon is szép számmal találhatók jókora summákért szebb alakot, teltebb ajkakat vagy formásabb végtagokat ígérő sebészeti központok, és a tapasztalatok szerint nem kopik fel az álluk (és nem azért, mert plasztikával pótolják). A fogyókúrázás vagy éppen a kozmetikai ipar ezerféle termékének fogyasztása pedig immár Magyarországon is tömegjelenség; persze ki-ki a maga lehetőségeinek, anyagi kereteinek függvényében veszi ki a részét a tökéletes testért folytatott örök küzdelemből.

És mi, keresztények, hogyan viszonyulunk ehhez? Vagy még egyet visszalépvén: kérdés-e ez egyáltalán. Nem hiszem, hogy soká kéne fejtegetnünk: egy, a túlvilágot, az Istennel való kapcsolatot, a lelki-szellemi javakat és kincseket hirdető vallás – és ebben minden vallás osztozik – semmiképpen sem helyeselheti a test, a külsőségek ilyen mértékű előtérbe kerülését. Talán megbocsátható hát, hogy az alábbi sorokban nem olyan érveket sorolok, amelyek e jelenség elítélésének irányába mutatnak – helytelenítésünk ugyanis jogos és egyértelmű –, hanem egy kicsit az érem másik oldalát világítom meg.

Sokszor ugyanis a legjobb szándék ellenére is a képmutatás, az egyoldalúság vagy akár az ítélkezés hibájába esünk. Elköteleződünk értékek mellett – és ha itt keresztény lelki-szellemi értékekről van szó, jól tesszük –, ám úgy véljük, ha ezen az oldalon az értékek vannak, a másik oldalon nyilván csakis értéktelenség lehet. Ha mi az értékek felé haladunk, a másik irányban kizárólag értéktelenség található. Nos, amikor így gondolkodunk, biztosan tévedünk. És velünk, keresztényekkel bizony sokszor ez történik akkor, amikor „evilági dolgokról” van szó: pénzkereset, vagyon, siker, vagy e havi témánk, a szépség, a tökéletes test.

Miközben még egyszer leszögezhetjük, hogy véleményünk és meggyőződésünk közel sem helytelen, az első csapda, amibe e témánk kapcsán beleeshetünk, a képmutatás csapdája. Ha van, vagy lenne rá pénzünk, időnk, és még akaraterővel is rendelkeznénk a cél eléréséhez, mi nem akarnánk szépek, vonzók lenni? Nekünk valóban nem számít, hogy belépve egy tömött terembe, milyen pillantásokkal mérnek végig minket? Hogy a rég nem látott barátok netán megjegyeznek-e valami olyat, hogy „de jól nézel ki”? És nem esik-e rosszul, ha azt látjuk a szemükön, hogy kicsit szánakozva nézegetnek minket?

Nem gondolom, hogy minderre sokan egy őszinte nemmel tudnánk felelni. Aki pedig mégis, abban vagy egy e világtól már szinte teljesen függetlenedett szentet tisztelhetünk, vagy – és ez már a második csapda – olyasvalakit, aki úgymond lemondott a saját testiségéről. Aki nemcsak az alakjára nem figyel, hanem jó eséllyel az öltözködésére, megjelenése egészére sem. És ez az attitűd egészen kínos végletekig fokozható, amikor az illető igénytelensége már zavarja a környezetében élőket.

Talán ezt a gondolatot sem kell túlmagyarázni: az emberi létezés egyik alappillére a testi, a testben való létezés. Ebből az nem következik, hogy sok millió forintot a nekem Istentől adott testem átoperálására kell költenem, de az igen, hogy becsüljem meg, és – ha már az Ő hasonmása vagyok – külsőmmel is dicsérjem a Teremtőt. Akár ruházatommal, megjelenésemmel is. Nem divatdiktátumokat követve, de odafigyelve az életnek erre az oldalára is. Amikor ízléstelen, netán taszító megjelenésű emberek prédikálnak arról, hogy ők bizony mennyire megvetik a csak a külsőségekre figyelő „mai világot”, a téves és gőgös önigazolás egyik szép példájára bukkanunk. És nem árt, ha szem előtt tartjuk: a testre való odafigyelés korántsem valamiféle modern kori szeszély. Szent Pál a korintusiakat egyenesen arra figyelmezteti: „Isten feltámasztotta az Urat, és hatalmával minket is feltámaszt. Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja? Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!”

Harmadik tévutunk felismerése az előbbi gondolatok továbbfűzéséből fakadhat. Amikor ugyanis a külsőségek, a tökéletes megjelenés, az örök fiatalság előtt hódoló ma emberét kritizáljuk, a jogos bírálatokon túl érdemes észrevennünk egy érdekességet. Valamit, ami sokszor ugyan kitekert, már-már abszurd formában mutatkozik meg, hátterében mégis egy komoly érték húzódik meg. Különösen a fiatalabb generációknál figyelhető meg az a folyamat, hogy „termékesítik” magukat. Úgy tekintenek magukra, mint egy termékre, amit addig kell alakítani, amíg megfelelő nem lesz a „fogyasztó”, a „megrendelő” számára. Különben nincs rá szüksége senkinek.

Nem kétséges, hogy ez a jelenség döbbenetes veszélyeket és tévutakat rejt. Ez a logika teljesen ellentétes a kereszténység egyik leggyönyörűbb tanításával, hogy Isten olyannak szeret, amilyen vagyok, saját magamért. Ha pedig „megrendelővé” egy szépségkirálynő vagy divatcsászár lép elő, kezdetét veszi egy életen át tartó vesszőfutás mások majmolása jegyében. A negatívumok hosszan sorolhatók, ám ezekre éppen akkor találhatunk közösen megfelelő válaszokat, ha észrevesszük a pozitívumot is. Ez pedig mások elvárásainak, a világ alapvető szabályainak tudomásul vétele, a készség önmagam átalakítására, az elfogadása annak, hogy mindennek ára van. Egy példa: egy hagyományos életfelfogást valló számára – ha egyáltalán észreveszi az üzenet megérkezését – sértés lehet, ha a főnök este vár választ e-mailen, a posztmodern életstílus egyik alapja azonban a folyamatos rendelkezésre állás. Akár éjszaka is azonnal válaszolni, jelen lenni a nagy közös kommunikációs térben, „lógni a Facebookon”, azonnal, rugalmasan igazodni ahhoz, amit mások kérnek, mondanak, javasolnak.

Visszatérve a testiség, a megjelenés témájára, egy nagyon sarkos példával: míg az előző századból itt ragadt leányzó csak búsul azon, hogy nemigen akadnak kérők, és bánatában még néhány kilót magára szed, 21. századi hiperaktív társa egy pillanat alatt felméri: mi az, ami rajta nem felel meg az éppen időszerű ideáloknak, és – ha teheti – már fekszik is be a kés, a fogyasztógép vagy éppen csak a sminkes kezei alá. Mivel mindkét élet, mindkét módszer könnyen vakvágányra vezethet, a kérdés itt nem az, hogy kinek van igaza. Sokkal inkább az, hogy az első ránézésre eszeveszettnek, üresnek, felszínesnek tűnő életfelfogás mélyén adott esetben egy mélyebb realitásérzék, egy alázatos, hajlékony, másokhoz igazodni akaró szerepfelfogás is meghúzódhat. És ez semmiképpen sem lenézendő.

Amikor pedig joggal utasítjuk el a külsőségek és a test jelentőségének manapság divatos túlhangsúlyozását, ne feledjük, ez a régi keresztény gondolat honnan is ered. Amikor ugyanis az egyházatyák a testiséget ostorozzák, jóval többről beszélnek, mint hogy valaki mennyire rabja külső megjelenésének. A már idézett Szent Pál kifejezetten sokat foglalkozik e kérdéssel, és a galataiakhoz így szól: „Kérlek tehát benneteket, hogy lélek szerint éljetek, s akkor majd nem teljesítitek a test kívánságait. A test ugyanis a lélek ellen tusakodik, a lélek meg a test ellen. Ellentétben állnak egymással, s így nem azt teszitek, amit szeretnétek. Vezessen benneteket a lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek. A test cselekedetei nyilvánvalók: kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Mint már előbb mondtam, most ismét kijelentem: akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát. A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény. Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt. Ha a Lélek szerint élünk, viselkedjünk is a Léleknek megfelelően.”

Mindezek fényében különösen üdvös, ha valaki helyén kezeli a külsejével, megjelenésével kapcsolatos kérdéseket. Ám az is világos, hogy minden, önzésből, gőgből eredő cselekedet vagy gondolat a „testiség” világába soroltatik – joggal. Önmagunk felmagasztalására ugyanis ezer- és ezerféle kísértés létezik: a tökéletes megjelenés hajszolása éppúgy, mint mások felszínesnek bélyegzése, önmagunk kivételességéhez való ragaszkodás. Amikor tehát a valóban tébolyultnak tűnő jelenségeket ostorozzuk, vigyázzunk, nehogy igaz legyen ránk a jézusi mondás: „Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják”.