Horváth Árpád SJ: „Megesett rajtuk a szíve”
Egy ógörög biblikus szó elemzésével Nemeshegyi Péter jezsuita legújabb könyvében egy félreértést tisztáz, amit a Szentírás eredeti szövegeinek latin fordítása okozott, s ami által sok hívő emberben egészen más kép élhet a Názáreti Jézus viszonyulásáról a környezetéhez, a barátaihoz és a Mindenhatóhoz, mint amiről az evangéliumok voltaképpen beszélnek.
Az evangéliumok legrégibb forrásai alapján bátran mondhatjuk, hogy Jézus az erős érzelmek embere volt. Érzelmei nemcsak a szívét, hanem egész lényét átjárták. Az ókori görög nyelv ezt a szplanchnidzomai igével fejezte ki, aminek szótári jelentése: együttérzésből indíttatni, megszánni, együtt érezni valakivel. Névszói alakja a szplanchnon, ami a legbensőbb énünket, érzéseinket, vonzódásunkat, szeretetünket fejezi ki. Többes száma (szplanchna), zsigereket is jelent. Ez a jellegzetes kifejezés a nyugati világban elterjedt latin nyelvű Bibliába (Vulgata) egy olyan szóval került át, amelynek mondanivalója nemcsak sekélyebb az eredeti kifejezéshez képest, de más tartalommal is bír, azaz a fordítás során komoly jelentésbeli eltolódás történt. A Názáreti Jézus együttérzését a latin szövegek ugyanis a misericordia szóval adják vissza, ezzel a kifejezéssel pedig két ponton is jelentősen módosul az eredeti mondanivaló. Egyrészt, a zsigerek és belső szervek mozgása helyett Jézus együttérzésével kapcsolatban megjelent a latin szív (cor) szó; másrészt, egy olyan jellegzetesen római szóval van dolgunk, amelyet a Római Birodalomban szinte kizárólag jómódú emberek, királyok és császárok használtak, ami pedig a Názáreti Jézus biztosan nem volt, és nem is szeretett volna lenni. A misericordia annyit jelent, „megkönyörülni valakin”, „megszánni valakit”, azaz kegyet gyakorolni a kiszolgáltatott emberek felett.
A magyar nyelv az evangéliumok e Jézusra vonatkozó jellegzetes szavát legjobban talán a „teljes szívéből megszán” vagy a „megesett a szíve valakin” kifejezéssel tudja visszaadni. Érzéseinket magyarul is úgy tudjuk kifejezni, hogy a szívünkre hivatkozunk: fáj a szívünk, majd megszakad a szívünk valami miatt, sajoghat a szívünk valaki miatt, de repeshet is a szívünk az örömtől. Nem teljesen alaptalan feltételezni, hogy ezek a kifejezéseink a középkori latin közvetítésével alakultak ki a mi magyar nyelvünkben is. Az ógörög kifejezéshez képest azonban itt is tetten érhető a latinhoz hasonló jelentésbeli eltolódás, ugyanis érzésekről, hangulatról beszélünk.
A visszatérés az ógörög nyelven íródott evangéliumok eredeti szelleméhez új fényben jeleníti meg Jézus viszonyulását a környezetéhez, barátaihoz, a világhoz és Atyjához. Az ógörög szó alapján bátran mondhatjuk, hogy Jézus szenvedélyesen szerette barátait, környezetét, mélységesen együtt tudott érezni a rászorulókkal. A Názáreti Jézus e lelkületét kifejező ógörög kifejezés valódi tartalmának újkori „megszívlelése” talán új megvilágításba helyezheti saját viszonyulásunkat is az istenemberhez. Ez pedig jó kiindulópont lehet annak a lelkiségnek a megújulásában, amire a szerző a könyv alcímében utal: „A Jézus Szíve tisztelet alapjai a Szentírásban”. Nem véletlenül szívügye e vallási hagyomány egy jezsuitának, hiszen a Jézus Szíve lelkiségben szorgalmazott maradéktalan azonosulás a Názáreti Jézus személyével („Alakítsd szívünket a te szíved szerint!”) alapvető kívánalom volt a rendalapító, Loyolai Szent Ignác számára is.