Dormán Júlia: Olvasom, tehát van

Mindnyájunk be tud számolni legalább egy emlékezetes olvasmányélményről. Egyesek emblematikus műveket is fel tudnak sorolni, melyek életük bizonyos szakaszában kiemelt hatással voltak rájuk. Egy-egy ilyen műélmény vajon meghatározható az olvasmány eredeti szövege alapján, avagy a sorok között is olvasnunk kell? Kiről szól a mű: az íróról, az olvasóról? Ha az olvasóról, melyikről?

mMiután megszületik egy műalkotás, nagyon hosszú utat tesz meg, először a térben terjed szét, már ha megfelelő színvonalú, majd az időben nyúlik el, egészen addig, amíg van igény rá, hogy olvassák. Elterjed az emberek között, esetleg a kulturális kincs része lesz, és munkál az egyes emberen belül, aki esetleg életének egy meghatározó szakaszában olvasta a művet, és hordozza magában, mintha saját része lenne. Így történik, hogy egyetlen mű pillanatok alatt ezerféleképpen lesz jelen a világban, ahogy ezer meg ezer ember újraírja; saját gondolatait és érzéseit beleadva új életet lehel az alkotásba.

EMLÉKEZETES KÖNYVEK

Vannak könyvek az ember életében, amiket mindvégig megőriz az emlékezetében, akárcsak más fontos élményeket, melyek érik. Pataki Ferenc szociálpszichológus ezt igazolta is egy vizsgálatában. Az emberek egy nagy csoportját arra kérte, idézzenek fel öt olyan eseményt, „sztorit”, melyekről úgy gondolják, feltétlenül helyet kapnának az önéletrajzukban. A felsorolt eseményeket tíz típusba sorolta. A hetedik leggyakoribb típus a „műélmény” volt, ami arra enged következtetni, hogy sokak életében előkelő helyet kap egy könyvvel, filmmel vagy művészeti alkotással való találkozás. Egy másik, dán származású kutató, Steen Folke Larsen különböző életkorú személyeket kért meg arra, hogy jelöljék meg azt a könyvet, ami a legjelentősebb olvasmányélményt jelentette számukra életük során. Érdekes módon, ha közel érzett magához valaki egy könyvet, nagyon élénken maga elé tudta idézni azt a szituációt is, amiben olvasta. Ez azt sugallja, hogy egy fontos könyv olvasásakor a személy nemcsak a megírt történetre figyel, hanem saját helyzetét is értékeli, így a későbbiekben azt is pontosan fel tudja eleveníteni. Az emlékezetes olvasmányélmények a személyek többségének 20-as, 30-as éveiből származtak, különös módon még a hatvanéves korúak esetében is. Fiatal felnőtt korban a könyvek valószínűleg nagyobb szerepet kapnak a felnőtt identitás kialakításában, nagyobb kölcsönhatás megy végbe a szöveg világa és az olvasó világa között. A könyv segít a felnőttkor küszöbén állónak személyes tapasztalataira reflektálni, megérteni saját magát, és az olvasmány életre szóló élményt jelenthet számára. A későbbiekben, amikor előhívja emlékezetéből életének fontosabb állomásait, lehetséges, hogy egy-egy olvasott írást is tud ezekhez az állomásokhoz kapcsolni, már ha „olvasó” emberről van szó. Milyen egyedi jelleget ölt egy regény így visszaidézve!

SZEMÉLYES OLVASATOK

Mind az irodalomtudományban, mind a művészetpszichológiában egyre nagyobb hangsúly kerül az olvasóra – szemben az íróval és az irodalmi művel. A befogadó értelmezésén alapuló műelemzéseket „reader-response” típusú megközelítésnek nevezik. Ebben a tekintetben könyv csak akkor létezik, ha olvassák, és nincs egy előre meghatározott, lefektetett jelentése, hanem annyi olvasata van, ahány olvasója. Minden befogadó olvasata különböző lesz, az olvasó ugyanúgy aktív, alkotó szerepet tölt be a jelentésadásban, mint az író a megírásban. Ahogy – mint az utóbb utaltam rá – az élete alkonyán visszamerengő agg is úgy emlékszik egy-egy fontosabb olvasmányra, ahogy élt, és úgy ítéli meg annak tartalmát, ahogyan saját belső tartalmait rendezi.

SANDRA

Norman Holland, amerikai irodalmár és pszichoanalitikus, a „reader-response” megközelítés követe ezt a feltevést gondolta igazolni empirikus úton.
Személyiségteszteket vett elő, kitöltette különböző emberekkel, és ezeknek az eredményeit hasonlította össze irodalmi művekre adott személyes benyomásaikkal. A személyiségteszt nyilvánvalóan nem mond el mindent az emberről, mégis érdekes konzekvenciák levonására alkalmas e téren. Többek közt egy Sandra nevű lánnyal végzett vizsgálatait publikálta, aki Hilda Doolittle amerikai költőnő egy versét olvasta el és értelmezte. Sandra személyiségtesztjeiből az erő és védekezés feszültsége, illetve a férfi-női szembeállítás tűnt ki. A vers értelmezése kapcsán Sandra válaszaiból olyan jellegzetességek tűntek ki, mint például a tengerhullámzás tehetetlensége a korallal szemben (az erőről szól) vagy a kagyló környezettől való elhatároló szerepe, tehát fontosnak érzett határvonalat húzni önmaga és a külvilág között (a védekezés igényére utal). Emellett meglepő módon a versben megjelenő tárgyakat a férfiasság vagy nőiesség tulajdonságával ruházta fel. Holland meglátása szerint Sandra saját egyéniségéből kiindulva fogta fel a vers lényegét, és értelmezésében saját maga alkotta újra a vers mondanivalóját. Holland ilyen és hasonló esetek elemzése nyomán rámutatott, hogy a műbefogadás folyamatában az irodalmi mű „átváltozáson” megy keresztül, és az olvasó azt gondolja a műben lévőnek, amit maga érez bele.

POTENCIÁLIS TÉR

A művészeti élmény helyét gyakran úgynevezett „potenciális térként” jelölik meg, ami lehetőséget ad a művész, a műalkotás és a befogadó közti mély, hiteles találkozásra. Ebben a térben mély rezonancia megy végbe a két világ – az alkotás és az olvasó világa – közötti egységben, egyfajta összeolvadás, ami „a személynek azt a teremtő illúziót nyújtja, hogy összeillik a tárggyal, amely egy egzisztenciális emléket hív elő” – írja Christopher Bollas. Van, aki ebben a globális összeolvadás-élményben az anya-gyerek kapcsolat feltörő emlékét véli felfedezni. Ebben a tapasztalatban a személy szerepei lehullanak, mivel mély összeköttetést tapasztal legbelsőbb természetével, és így segítséget kap saját személyiségének újraépítésére. Mindez akkor történik meg, ha a mű világa és az olvasó világa között számottevő átfedés van. Egy emberélet különböző fázisaiban más-más művek szolgálhatnak arra, hogy lefedjék az aktuális tapasztalatokat.

Erre a legegyszerűbb példa, hogy gyerekkorban gyermekregényeket olvasunk, fiatalkorban „útkereső”, „identitáskitaposó” műveket, majd a későbbiekben kulturális értékekben gazdag, esetleg történelmi helyzetet jól visszaadó regényeket részesítünk előnyben. Természetesen vannak versek, novellák, regények, amik alkalmasabbak egy általános léttapasztalat előhívására, és itt kiemelném a meséket is, amik szerintem nem csak a gyerekek számára tanulságosak. Az is valószínű, hogy bizonyos írások csak bizonyos személyek számára működnek potenciális térként, és csak akkor, ha hagyják magukat bevonódni. Ha a műalkotás megérinti az olvasót, a mű képes lehet arra, hogy továbblendítse olvasóját egy élethelyzetben, vagy az olvasás által saját személyisége jellegzetességét, identitását építse fel újra. Ha a műalkotás és az olvasó nem találkozik egymással, az olvasó valószínűleg le fogja tenni a könyvet, így kizárva a személyes olvasat kialakulását.

FÜST

József Attila: Füst című versét Papp-Zipernovszky Orsolya, pszichoanalitikus szemléletű művészetkutató alkalmasnak találták arra, hogy „potenciális térként” működjön, és előhívjon kiemelten személyes vonatkozásokat. Úgy véli, „az emberi létezés általános tapasztalatait bemutató szimbolikus vers”. A vers mindössze három rövid verszakból áll: „Kis, nyurga füst virágzik hold előtt. / Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől. / Áttetszel rajta, égi hűvösség. // Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok, / elszállok, mint a köznapi bajok – / áttetszel rajtam, égi hűvösség. // Elszállok, el, de a lágy remegés / az életért, világot ringat és / áttetszik rajtad, égi hűvösség.” Érdekesen alakulnak a vers különböző értelmezései. Van, aki a passiótörténetet látja benne, másvalaki számára a vers transzcendens távlatba helyezhető, a személyiségfejlődés útját is bele vélik olvasni vagy bölcsőmetaforát. Kirajzolódnak az egyéni identitástémák az értelmezésekben, és minél személyesebbek, annál nagyobb a kölcsönhatás, és annál többet kap az illető a versből. Meglepőnek találom azokat a módokat, ahogyan egyesek kibújnak a verssel való találkozás alól. A vers egy olvasója képtelen bevonódni, és a füst fizikai tulajdonságait részletezi („kéményekben levő végtermék: házakban fűtenek, mert hideg van, benn meleg van”). Egy másik olvasó szinte belefolyik a versbe, nem találkoztatja saját világával, megint egy másik fantáziavilágot kreál a vers alapján, szintén kerülve a tudatos reflexiót. Ezek a személyek kevésbé használják fel a verset arra, hogy saját identitásukat újrateremtsék, ha a vers alkalmas is rá formáját, tartalmát tekintve. De lehet, más versek mélyebb reflexiót indítanak el náluk…

ÖSSZJÁTÉK

Láthatjuk, különböző körülmények összjátéka adja ki a személyes olvasatot. Először is, mitől függ az, hogy egy bizonyos könyvet választunk? Meghatározó az életkor, amiben járunk, az élethelyzet, ami lehet a kitörő öröm időszaka vagy egy aktuális krízis. Fontos szűrő a személyiségünk, tehát ha érzelmesebb típusúak vagyunk, nem fogunk csatajelenetekre vágyni, vagy ha racionálisabbak vagyunk, nem feltétlenül olvasunk szerelmi idilleket. Saját személyünkön túl a műnek is alkalmasnak kell lennie arra, hogy beleéljük magunkat a világába, hogy általános emberi dolgokat érintő kérdéseket feszegessen. Az, hogy saját szabadidőnkben végigolvastunk egy könyvet, már azt is tükrözi, hogy hagytuk magunkat bevonódni, kialakult a potenciális tér, helyet adva a személyes olvasatnak, „saját” regényünk megírásának. Így jön létre egy-egy írásnak egy második, „szerkesztett” verziója, ami egyúttal bizonyítja a vers, novella, regény létjogosultságát. Olvasom, tehát van.