Senkei-Kiss Zoltán: Olvasás, tudásmegosztás és szerzői jog

Divat napjainkban a szerzői jogról beszélni, s a szaporodó plagizálási botrányok kapcsán egyre többen érteni is vélnek ehhez az igen szerteágazó területhez. De vajon hogyan alakult ki és mit is jelent ez a fogalom?

A szerzői jog egy kizárólagos tulajdonjog, mely azt biztosítja, hogy az alkotó/jogtulajdonos tulajdonként, vagyontárgyként rendelkezzen a saját alkotásával. Mindez jogosulttá teszi a szerzőt műve másolására, terjesztésére, illetve másoknak különböző felhatalmazásokat adni. Ilyen felhatalmazás lehet a művet reprodukálni, abból újabb műveket készíteni, forgalmazni, nyilvános helyen bemutatni, előadni stb. Ez a jog a mű megszületésének pillanatában keletkezik, s nem a publikálás dátuma a mérvadó.

Érdemes és tanulságos megvizsgálni, miként jutott el az emberiség a szerzői jog gondolatáig.
Sok-sok emberöltő telt el szabályozás nélkül, annak ellenére, hogy már egészen a civilizáció kezdetétől születtek alkotások. Ebben a korai időszakban még nem bűn a másolás. Éppen ellenkezőleg, a fejlődés mozgatórugója az elődökhöz való minél teljesebb igazodás és így a tőlük való átvétel. Ez a szemlélet a másolás tömeges méretűvé válásával kezd megváltozni, s a romantika személyiségkultuszával teljesedik ki, ahol már az egyedi teljesítmény válik értékké. A szerzői jog iránti igény a könyvnyomtatás, illetve az ipari forradalom hozományaként jelenik meg, hiszen a technika fejlődése teremtette meg a műszaki hátteret a könyvek tömeges sokszorosítására.

Legelőször azokban az országokban jelent meg jogi szabályozás, amelyekben az árutermelés fejlődése elég intenzív volt. Kezdetben az abszolút monarchiák privilégiumokat, monopóliumokat bocsátottak ki. Ez nem a szerző, hanem a felhasználó, a nyomdász-kiadó pozíciójának jogi oltalmát jelentette. Drága dolog volt könyvet kiadni, a könyvnyomtatás-könyvkiadás kockázattal járt, hiszen semmi nem garantálta a kiadott mű sikerességét. Egy sikeres könyvet azonban már – kockázat és szerzői díjazás nélkül – gyorsan utánnyomhattak az úgynevezett „kalózok”. Ez sértette a nyomdászok, a kiadók, de a szerzők érdekeit is.

ŐSTÖRTÉNET

A szellemi alkotómunka végigkíséri az emberiség történetét, hisz nélküle elképzelhetetlen a fejlődés. A szellemi alkotómunka védelme viszont már nem ilyen egyértelmű velejárója ennek a folyamatnak. Az emberiség fejlődésének kezdetétől megfigyelhető, hogy a művészeti alkotások a munkához kapcsolódnak; munkadalok, használati tárgyak, díszítések árulkodnak erről. A rabszolgatartó társadalmakban már kimagasló egyéni művészi és irodalmi teljesítmények jelennek meg; elég ha Homérosz és Vergilius nevét említjük. Az efféle rabszolgatartó és hűbéri társadalmakban a szellemi alkotások a jogon kívül rekedtek; jogilag irrelevánsak voltak.

A virágzó római kultúrában már voltak olyan „szerződések”, melyek a szerző, valamint a könyvkereskedők között az irodalmi munkák többszörözésére álltak fenn. Ezek az ügyletek azonban jogi védelemben nem részesültek, legfeljebb a műalkotások tulajdonjogára vonatkoztak, de nem a szellemi alkotás jogát ismerték el.

Ebben az időszakban a jogi szabályozás hiánya műszaki és gazdasági okokra vezethető vissza, hiszen az irodalmi művek többszörözésének még igen korlátozott lehetőségei voltak (pl. kódexmásoló műhelyek). Ezek az okok szűntek meg a könyvnyomtatás és az ipari forradalom hatására, megteremtve a műszaki hátteret az alkotók erkölcsi elismerése mellett az alanyi jog kibontakozására is.

PRIVILÉGIUMOK

Az első források azok a privilégiumok voltak, melyeket egyes főhatóságok adtak szerzőknek vagy kiadóknak, akik ezen a jogon egyedüliként rendelkeztek bizonyos művek többszörözéséről és utánnyomásáról. Az ilyen kizárólagos jognak két válfaját lehet megkülönböztetni. Az egyik típus általánosságban biztosította a könyvnyomtatást (például Velence városától Johann Speier kapott 1469-ben ilyen privilégiumot) a másik nagy kategória konkrét könyvek nyomtatását tette lehetővé mindenki más kizárásával (például Henrik bambergi püspöknek 1490-ben a hamburgi miséskönyv nyomtatására szerzett jogosultsága).
Magyarországon mintegy száz évvel később, 1584-ben a nagyszombati egyetem megszerezte a Corpus Iuris Hungarici kiadásának kizárólagos jogát.

„ORSZÁGOS” TÖRVÉNYEK

A privilégiumok helyét Nyugat-Európában is csak lassan váltotta fel az egész országra hatályos törvényi szintű szabályozás. Elsőként Angliában, 1709-ben (Stuart Anna uralkodása alatt) fogadtak el ilyen rendelkezést. Európa-szerte ez a törvénykezésekben csak a 18. században jelent meg.
A szerzői jogi szabályozást hazánkban a 15–16. században kibontakozó magyar nyomdaipar indukálta. Ennek legelső állomása az 1793. november 3-án megjelent 12 157. számú királyi rendelet, amely büntetés és kártérítés terhével tiltja a belföldi utánnyomást, „kivéve, ha valamely nyomdász a könyv példányainak elfogyása után vagy azoknak fölötte magas ára miatt az utánnyomásra engedelmet kapna”.¹
A szerzői jog magyarországi szabályozása kiindulópontjának a Takács Ádám által a törvényhozókhoz intézett felszólalást tekinthetjük, melyben a gönyi református lelkész arra hívta fel a helytartótanács figyelmét, hogy „a halotti beszédet kiadó Paczkó pesti nyomdász munkáját megbecstelenítve Landerer nyomdász az egész kötetet utánnyomta. Az ezzel okozott kár miatt Paczkó elállt attól, hogy a második kötetet is kiadja, félvén, hogy azt Landerer ismét elorozza.”²
A rendelet kiterjesztette a jogvédelmet az író jogutódjára is. Ezenkívül a védelmi idő intézményét is megfogalmazta, vagyis azt, hogy bizonyos, a szerző halálától számított idő elteltével a mű „köztulajdonba” kerül, és bárki szabadon kiadhatja, de ennek részletes szabályait nem rögzítette.³
A modern értelemben vett szerzői jogi törvények a 19. században alakultak ki Európa-szerte; Magyarorországon az országgyűlés több rendelet és jogalkotási kísérlet után 1884-ben fogadott el törvényt e tárgyban.

NEMZETEK KÖZÖTTI SZERZŐDÉSEK ÉS EGYEZMÉNYEK

Felismerve, hogy a védelem szükségessége az országok határait átlépi, a 19. század végén megjelennek a nemzetek közötti szerződések és egyezmények. Az ilyen két- vagy többoldalú nemzetközi szerződések aláírói belső szabályozásukat úgy alakították, hogy az a kontraktusba foglaltaknak a lehető legteljesebb mértékben megfeleljen.

A szerzői jog történetében az egyik legfontosabb mérföldkő az 1886-os Berni Uniós Egyezmény volt, hiszen ez határozta meg először a szuverén államok közötti szerzői jogok biztosítását.
Magyarország elsőként az osztrákokkal, 1887-ben kötött ilyen megállapodást, mely az irodalmi és művészeti művek szerzői jogának kölcsönös oltalmáról rendelkezett. Természetesen érvényes volt minden Ausztria által külön kötött szerződés is. A 19. században még Olaszországgal (1890), Nagy-Britanniával (1893) és Németországgal (1899) került sor hasonló államszerződés megkötésére.⁴

Ha megfigyeljük az állmásokat, láthatjuk, hogy a kezdetekben könyvnyomtatásra adott privilégiumok – kis érvényesíthetőségük miatt is – átalakultak. A törvények egyre inkább a szerzőkre koncentráltak. A nemzetközi szerződések a legáltalánosabban határozták meg a szerzői jogi védelem kereteit, így a külföldi alkotások is oltalomban részesültek, de a tényleges anyagi és eljárási szabályokat mindig a nemzeti szabályok tartalmazták.

A szerzői jogi védelem tárgya, vagyis a védett alkotások tekintetében elmondható, hogy bár eleinte csak az írói művek utánnyomását tiltották, ezt a technika fejlődésével mind gyorsabb tempóban követte az előadások, majd a képzőművészeti alkotások jogi védelme.

A JELEN…

Ezzel a szerzői jog jól definiálható, „kőbe vésett” korszaka lezárult, és a számítógépekhez kapcsolódó elektronikus publikálás, de legfőképpen az internet elterjedésével elérkeztünk egy olyan állapothoz, ami azóta is megoldhatatlan feladat elé állítja a jogalkotókat.

Ennek oka az információs társadalom, mely olyan információgazdagsággal jár, ami követhetetlen, s ezáltal szabályozhatatlan. Bárki, bárhonnan, bármikor, bármit mások számára elérhetővé tehet, illetve átalakíthat, megváltoztathat, manipulálhat – függetlenül attól –, hogy arra van-e joga, jogosultsága. Az elektronikus környezetben történő alkotómunka – természetéből következően – tagadja a forma, illetve a sorrend rögzítettségét, amely a szerzői jogvédelem egyik alapja, lényege. Az elektronikus dokumentumok megváltoztatása, kiegészítése, átrendezése és az eredetiből új mű előállítása ma már abszolút nem kivételes, sőt inkább mindennapos eljárás. Az elektronikus dokumentum tetszés szerint megváltoztatható, aktualizálható, átszerkeszthető, melynek lemásolása vagy részleteinek kiemelése a dokumentumot tároló technikai eszköz alapvető funkciója.⁵

Nem teszi egyszerűbbé a problémát az emberek információhoz való joga sem, mely nem választja külön a jogi védelem alatt álló és nem álló műveket. A jogalkotásban naprakésznek kell lenni, ám a szerzői jog területén ez megvalósíthatatlan. Érdemes azonban a kérdést más megvilágításban is vizsgálni. Kinek van haszna a szigorú szerzői jogi szabályozásból? Tényleg az alkotó részesül a legnagyobb anyagi elismerésben szellemi terméke után?
Sokat lehet hallani arról, hogy a szerzői jogi lobbik nagy befolyással bírnak a mind szigorúbb szabályozás elérésében. Kik alkotják ezt a csoportot? Kiadók, terjesztők, forgalmazók. Ők az igazi haszonélvezői a szerzői jogdíjaknak, így leginkább az ő érdekük a hatékony és teljes körű szabályozás.

Más az érdeke a jogosultaknak és más a felhasználóknak. Érvek és ellenérvek tucatjai mindkét oldalon. És hol az igazság?
Rengeteg, nagy visszhangot kiváltó ügy borzolja a kedélyeket a szerzői jog kapcsán, az egészen egyértelműektől a teljesen alaptalanokig. Egyre több írót, zenészt vádolnak meg más tollaival való ékeskedéssel, ami néhányuknál bizonyosságot is nyer. Vannak azonban olyan esetek, melyek egészen meghökkentők a témában avatatlan füleknek. Példa erre az a skót hölgy, akit azért pereltek be, mert a boltjában egy szerzői jog által védett dalt énekelt.
És mi van azokkal, akik „csak” olvasni szeretnének egy klasszikust az e-bookjukon, ám azt egy szerzői jogdíjat nem fizető oldalról töltik le?

Tulajdonképpen ez a kiforratlan, folyamatos késésben lévő szabályozás lehet a magyarázata napjaink plágiumügyeinek. Jóhiszeműen hihetünk abban, hogy a jó gondolatok, kiváló alkotások terjesztése, a nagyközönséghez történő eljuttatása nemcsak feladatunk, hanem egyenesen kötelességünk. Napjainkban, amikor a csapból is a tudásmegosztás, a közösségi munka, az e-learning folyik, sokan értik félre, értelmezik helytelenül a szellemi teljesítményekre vonatkozó előírásokat. Pedig ennek is szigorú szabályai vannak, mely alól nincs kibúvó. Ahogy a klasszikus jogelv szól: a törvény nem ismerése senkit nem mentesít a jogkövetkezményektől (ignorantia legis neminem excusat).

Hivatkozások:

1 Palágyi Róbert: A magyar szerzői jog zsebkönyve. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1959. p. 32.

2 Kelemen M.: Adatok az írói tulajdonjog hazai történelméhez. Budapesti Szemle, 14. 1869. pp. 305–317.

3 Nótári Tamás: Szerzői jogi reformkísérletek a 19. században és a 20. század első felében.  http://jesz.ajk.elte.hu/notari47.html#_ftn1 [2012.07.20.] alapján.

4 Mezei Péter: A szerzői jog története a törvényi szabályozásig. (1884: XVI. tc.) http://jesz.ajk.elte.hu/mezei19.html [2012. június 25.].

5 Senkei-Kis Zoltán: Az internetes szerzői jog és annak könyvtári vonatkozásai. Budapest, 2009. http://doktori.btk.elte.hu/lit/senkeikiszoltan/tezis.pdf [2012. június 25.].