Paksa Balázs: Közjó– ökológiai fénytörésben
Hollywoodban újra divatba jött a politikai film, melyekben ma született bárányként álmélkodó naivak és cinikus hatalomtechnikusok harcát látjuk, rendszerint utóbbiak diadalával, jól a nézőbe sulykolva a tanulságot: a politika csak köpönyegforgatás, árulás és hatalommal való visszaélés lehet.
A közjó pedig sehol. Scheiring Gábor és Jávor Benedek szöveggyűjteménye,
az Oikosz és Polisz, valamint Lányi András Porcelán az elefántboltban című kötete az ellenkezőjéről igyekszik meggyőzni bennünket, mégpedig sajátos kontextusban: az ökopolitika nézőpontjából vizsgálódva.
kKorunk közéleti rögvalóságában körbetekintve sokak számára már a kérdés
is illetlen: beszélhetünk-e egyáltalán közjóról, amikor a fejlett Nyugaton a „szakértelem” jelszava mögé bújó technokraták államügyeket „menedzselnek”,
a volt szocialista országokban a „lakjak jól” kádári materializmusa hódít,
a társadalmi katasztrófáktól sújtott Keleten pedig ellentmondá-sokkal teli fundamentalizmus bontogatja szárnyait. A globális méretekben megvalósult késő modernitás ember- és természetpusztítása közepette jövünk rá: mégiscsak beszélni kell a közjóról.
Scheiring Gábor és Jávor Benedek vaskos kötete fontos alapszövegeket tesz közzé
az ökopolitika dilemmáiról, melyek a filozófiai töprengésektől egészen a konkrét cselekvés módjainak mérlegeléséig ívelnek. A környezet – ha azt a modern természettudományok racionalizmusa nyomán élőlények lakta gigantikus akváriumként képzeljük el – tulajdonképpen védhetetlen: bármit teszünk,
csak lassítani tudjuk a pusztulást. Komoly paradigmaváltásra van tehát szükség.
A gyűjtemény első részében ennek megfelelően elméleti alapozást olvashatunk
egy koherens ökopolitika ismeretelméleti, etikai és politikafilozófiai vonatkozásairól. Körbejárhatjuk, miért lehet relevánsan érvelni az ökopolitika szükségessége mellett a konzervativizmus, a liberalizmus és a baloldaliság felől; eloszlathatunk néhány közkeletű tévedést a hagyományos politikai filozófiák
és az ökológiai gondolat viszonyával kapcsolatban; valamint elgondolkodhatunk arról, van-e értelme a több szempontból már túlhaladottá vált bal-jobb felosztást keresztbemetsző ökopolitika kidolgozásának. Szóba kerülnek továbbá jelenlegi politikai berendezkedésünk legfontosabb intézményei is: állampolgár-e még a posztmodern tömegdemokrácia lakója? Lehetséges-e a jogok és kötelességek kiterjesztése nem-emberi lénytársainkra avagy a jövő nemzedékekre? Miképp bírálható az ökológiai gondolat nézőpontjából a neoliberális közgazdasági doktrína? A várhatóan súlyos, kataklizmaszerű változások elkerülésére
alkalmas-e a demokratikus berendezkedés döntéshozatali mechanizmusa,
vagy váljunk „ökofasisztává”, tekintélyuralmi rendszert követelve az emberiség hosszabb távú túlélése érdekében? Kényelmetlen kérdések ezek, melyeket végre ideje lenne alaposan végiggondolnunk.
A tekintélyes tanulmánykötet árnyékában csaknem elbújik Lányi Andrásnak,
a hazai ökológiai mozgalom doyenjének kis könyve, mely azonban iménti teóriáinkhoz nélkülözhetetlen esettanulmányként rajzolja meg a magyarországi ökopolitika elmúlt húszegynéhány évét. Az író frappáns megfogalmazása szerint
a Porcelán az elefántboltban című könyv regénynek túl politikus, politikának túl filozofikus, filozófiának túl regényes. Lányi András néhol szertelenül anekdotázó, néhol szigorú okfejtésekbe rendeződő, élvezetes sorai nyomán egy olyan Magyarország nyugtalanító képe bontakozik ki, ahol az „átmenet” valójában nem a demokratikus berendezkedés beüzemelését, hanem a kádárizmus továbbélését jelenti. Szükségképpen volt tehát rendszerellenes színezete a bős-nagymarosi erőmű elleni tiltakozásnak, az ökológiai gondolat azonban a kelet-közép-európai vadkapitalizmusban gyorsan a korlátlan befolyásért versengő új elitek martaléka lett. A hiteles környezetvédelem tehát hosszan elhúzódó, s rendszerint kudarccal végződő ügyek sora, melyek nyomán lassan értjük meg, nem csupán kivágásra ítélt fákról vagy tönkretett élőhelyről van szó, hanem elsősorban helyi értékek védelméről, önrendelkezésről, tudat- és közösségformálásról – hosszú távú megmaradásunk feltételeiről.
Noha a két kötet figyelemreméltó együttállásban erősíti egymás mondanivalóját, szerzőik a megjelenést követően különböző utakon indultak tovább. Scheiring Gábor és Jávor Benedek ma parlamenti képviselő egy zöld(nek mondott) párt színeiben, Lányi András pedig – miután végigharcolta a hazai zöldmozgalmak történetének minden stációját – visszahúzódott a közélettől, az ökológiai gondolat filozófiai megalapozásán dolgozva. Bárhogy is, mindkét kötetből kiviláglik,
hogy a közjó ökopolitikai szemléletű újrafogalmazása – az ökológiai válság árnyékában – elkerülhetetlen szükség, mi több, erkölcsi kötelesség.