Előző cikk Következő cikk

Patsch Ferenc SJ:
Döntéseink egy sokszínű erkölcsi univerzumban

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a filozófia valami régimódi, elvont
és a mindenkori konkrét élettől elidegenedett tudomány. Az amerikai politikai filozófus, Michael J. Sandel másként gondolja. Az ő feltételezése szerint – teljes összhangban a nyilvános filozofálás szókratészi hagyományaival – létezik
a bölcselkedés olyan fajtája, amely lélegzetelállítóan érdekes, lebilincselő
és egzisztenciálisan húsbavágó. Nincs menekvés: hétköznapi polgári-társadalmi életünk során akarva akaratlanul is állást foglalunk bizonyos „filozófiai” kérdésekkel kapcsolatosan! A világhírű szerző könyve – melyben az erkölcsi döntések motívumait elemzi – most magyarul is megjelent.

aAlighanem Michael Sandel számít ma a világ leghíresebb etikatanárának. Neve korántsem csupán szakmai körökben ismert. Hírét nem csak az alapozta meg,
hogy a „Justice” (Igazságosság) címmel a Harvard Egyetemen tartott
kurzusára – amely során, zseniális pedagógiai érzékről tanúságot téve, párbeszédet folytat a hallgatósággal – egészen a legutóbbi időkig évről évre átlagosan ezer (!) hallgató jelentkezett. Ez még csak szokatlan és figyelemre méltó volna, tekintettel
a műfajra – végtére is valóságos filozófiai előadásokról van szó! Csakhogy újabban
a kurzus anyagából sorozat is készült, amelyet az Egyesült Államokban, Angliában
és Japánban is nagy sikerrel sugároztak a televíziós csatornák; s ez bizony már valóban párját ritkítja! Az igazi áttörést azonban az hozta, hogy az előadásokat
a youtube videómegosztó portálon is hozzáférhetővé tették, s az első rész letöltéseinek száma mostanra négymillió körül jár. (Vö. http://www.youtube.com/watch?v=kBdfcR-8hEY.)

Persze köztudott, hogy ami a legnépszerűbb, nem feltétlenül jelenti egyúttal
a legjobbat is. Ám Sandel híre – az ügyeletes globális sztárelőadókéval
és intellektuális divatdiktátor konjunktúralovagokéval szöges ellentétben – tárgyilag is megalapozottnak látszik. Ő ugyanis láthatólag nem elsősorban a hallgatóság kedvét keresi, amikor állást foglal. Hogy mást ne mondjak: méltán sorolják
a keresztény morálfilozófiai gondolkodók szoros szövetségesei közé.
A további elvont fogalmakkal való dobálózás helyett azonban most – Sandel elveivel teljes összhangban – félre az elméleti konstrukciókal, s arccal a tényleges élet felé! Hiszen az etika csak konkrét példák segítségével tanítható. Lássunk tehát egy olyan megtörtént esetet, amely reális erkölcsi dilemmával szolgál.

TENGERÉSZGYALOGOSOK DÖNTÉSHELYZETBEN

2005 júniusában az amerikai haditengerészet egy különleges egysége felderítő akciót hajtott végre az Afganisztán és Pakisztán között húzódó határon. A négyfős különítmény feladata az volt, hogy felkutasson egy az Al-Kaidához közel álló tálib vezetőt, és meghatározza fegyvereseinek tartózkodási helyét. Nem sokkal azután, hogy a katonák egy hegygerincen elfoglalták harcálláspontjukat, a rossz sors két afgán pásztort vetett arra, akik egy közeli falu felé hajtották a kecskéiket. Volt velük egy 14 éves forma fiú is. Az amerikaiak fegyvereikkel a földre parancsolták a három embert, és vitatkozni kezdtek azon, hogy most mi a teendő.

A lehetőségeket latolgatva azzal szembesültek, hogy nincs náluk kötél, amivel megkötözhetnék őket, s időt nyerhetnének újabb búvóhely kereséséhez.
Az alternatíva világos lett: vagy megölik, vagy szabadon engedik őket.
A csapat egyik tagja szenvedélyesen érvelt amellett, hogy katonai szempontból
az egyetlen helyes döntés likvidálni az afgánokat: minden egyéb megoldás kompromittálná küldetésüket, és közvetlenül is veszélyeztetné az életüket.
A különítmény parancsnoka – Marcus Luttrell altiszt – mégis másként döntött. Mint visszaemlékezéseiben írja: „Lelkem mélyén tudtam, hogy a társamnak igaza van…
A gond azonban az, hogy van egy másik lelkem. A keresztény lelkem. Éppen ezért valami azt súgta, hogy helytelen lenne hidegvérrel megölni ezeket a fegyvertelen embereket.” (Vö. Marcus Luttrell and Patrick Robinson, Lone Survivor:
The Eyewitness Account of Operation Redwing and the Lost Heroes of SEAL Team 10. New York: Little, Brown and Company, 2007, 205, idézi: Sandel, i. m. 41.) Mivel övé volt a végső szó, a kecskepásztorokat a serdülő fiatallal együtt szabadon engedték.

A történet innentől drámai fordulatot vett. Mintegy másfél órával később a négy katonát közel száz állig felfegyverzett tálib harcos vette körül. Elkeseredett tűzharc bontakozott ki. Luttrell három társa életét vesztette; a megmentésükre küldött harci helikoptert – 16 amerikai katonával a fedélzetén – a tálibok vállról indítható rakétával lelőtték. Egyedül a döntést meghozó parancsnok élte túl az összecsapást, mivel lezuhant a hegyoldalon, és súlyos sérülten több mint tíz kilométert kúszott
a következő pastu faluig, amelynek lakói elrejtették, míg bajtársainak sikerült őt biztonságba helyezni. Visszatekintve Luttrell arról számolt be, hogy keservesen megbánta a döntést, amivel megkímélte az afgán kecskepásztorok életét.

RIVÁLIS ETIKAI ISKOLÁK

Nézzük meg most közelebbről, filozófiai szempontból is az amerikai parancsnok fenti dilemmáját. Döntését nyilvánvalóan megnehezítette, hogy senki sem tudhatta pontosan, mi is fog történni, ha elengedik a foglyokat. Beszámolójából kitűnik,
hogy – ha bizonyosan előre látta volna döntése következményeit: 19 amerikai katona halálát és küldetésük kudarcát – egyértelműen helyesebbnek ítélte volna „keresztény lelkiismeretének” elhallgattatását és a fegyvertelen afgánok kivégzését.
Ez az utilitarizmus (a latin utilitas = hasznosság szóból: haszonelvűség) vagy konzekvencializmus (következményetika) filozófiai álláspontja, amely a jó vagy rossz következmények alapján dönt egy cselekedet erkölcsi minőségéről, s a jónak ítélt cél érdekében feláldozhatónak tekint akár olyan magasrendű erkölcsi értékeket is, mint amilyen az emberi élet. És talán nem is minden alap nélkül! Könnyen belátható,
hogy ha Hitlert (aki ellen többször is kíséreltek meg merényletet) idejében sikerült volna eltávolítani a hatalomból, embermilliók menekültek volna meg, egyetlen élet árán. (Tanulságos, hogy ilyen alapon tartja bizonyos körülmények között megengedhetőnek a hagyományos katolikus morálteológia is a zsarnokgyilkosságot
(tyrannicidium) – vö. Aquinói Szent Tamás, 2. Sent. 44.2.2.). E nézetrendszer egyébként történetileg két 18-19. századi politikai filozófus, Jeremy Bentham (1748–1832) és John Stuart Mill (1809–1873) nevéhez fűződik, és mindmáig főként az angolszász világban elterjedt.
Ám a fenti véleményt természetesen nem mindenki osztja. Sokan Lutrell parancsnok első állásfoglalását tartják az egyedül erkölcsös és megengedhető megoldásnak.

Ők arra figyelmeztetnek, hogy bizonyos alapelvekből – például egyebek között
a zsidó-keresztény tízparancsolatban vagy a buddhista Nemes nyolcrétű ösvényben
is világosan szereplő „ne ölj!” parancsból – semmilyen körülmények között sem engedhetünk. Hiszen akkor végső soron minden etikai szabály áthághatóvá, relativizálhatóvá válnék, s úgymond „nincs megállás többé a lejtőn!” A filozófiai etikában ez az úgynevezett deontológiai (a görög dentosz = kötelesség szóból: kötelességetikai) vagy kategoriális érvelésmód, miszerint léteznek kategoriális, minden körülmények között tiszteletben tartandó, semmilyen esetben nem áthágható erkölcsi alapelvek. Jobban belegondolva, e nézet mellett is súlyos érvek szólnak!
Bár egy tőről metszett utilitarista jó eséllyel egyetértene egy olyan feltételezett terrorista megkínzásának jogosságával, aki mondjuk időzített atombombát helyezett el Budapest belvárosában, ha ez lenne az egyetlen módja, hogy kiszedjék belőle
a hatástalanítás kódját; ám alighanem e nézetek legelszántabb képviselője is nyelne egyet, ha arról kérdeznénk, vajon jogos volna-e megkínozni a fenti gyanúsított 13 éves kislányát, aki mit sem tud apja viselt dolgairól… (S az ilyen eljárást keresztény erkölcsteológiai szempontból is jó okkal tarthatjuk megkérdőjelezhetőnek.) E nézetek fő filozófiai exponense egyébként a német felvilágosult gondolkodó, Immanuel Kant (1724–1804) volt.

A CÉLIRÁNYOSSÁG (ÚJRA)FELFEDEZÉSE

A fenti esetek közös jellemzője, hogy – politikai, vallási és felekezeti hovatartozástól, valamint nemtől és egyéni vérmérséklettől nem teljesen függetlenül, de abból nem
is egyértelműen levezethetően – nagy valószínűséggel ki-ki más és más értelemben foglal állást velük kapcsolatban. De facto sokszínű (plurális) erkölcsi univerzumban élünk, s – legalábbis úgy tűnik – nincsenek vegytiszta kategóriák, amelyek egyértelmű eligazítást nyújthatnának a tényleges élet bonyolult helyzeteiben.
Michael Sandel, az okkal népszerű politikai filozófus azonban egy fontos további szemponttal egészíti ki az eddig mondottakat. Paradox módon
újdonsága – s etikájának voltaképpeni „eredetisége” is – abban áll, hogy egy
a fentieknél jóval régebbi hagyományra hivatkozik. Az érvelés során a nagy ókori filozófust, Arisztotelészt (Kr. e. 384–322) hívja segítségül.

Arisztotelész szerint igazságosság egyrészt teleologikus (a görög telos = cél szóból: célirányos), azaz meghatározásához figyelembe kell venni az adott társadalmi gyakorlat célját; másrészt akkor valósul meg, ha ki-ki azt kapja, amit megérdemel.
Ez utóbbi szempont legalább világosnak látszik; a viták legfeljebb akkor kezdődnek, ha azt kezdjük latolgatni, ki mit is „érdemel”. Feltételezhető például,
hogy egy terrorizmussal gyanúsított egyén megkínzásával azért ért egyet a széles közvélemény (a nyugati típusú alkotmányok tiltása ellenére is!),
mert hallgatólagosan úgy véljük, az illető megérdemli sorsát; míg kislánya büntetésétől azért riadunk vissza, mert rá ugyanez semmiképpen sem áll. Hitler merénylőit is azért tarjuk inkább hősnek, mint elszánt gonosztevőnek, mert – tettük másokra vonatkozó pozitív következményein túl – igazságérzetünk is azt súgja,
hogy érdemei szerint kívántak eljárni vele. Kezdeti esetünkre – a tengerészgyalogos különítmény parancsnokának döntésére – visszatérve pedig az eljárás igazságosságának mérlegelésekor megfontolandónak látszik, vajon milyen célból (telos) történik az expedíció, s mennyiben szolgálja egy erkölcsileg felelős emberi közösség fennmaradását.

Ha „megoldást” nem is adtunk, talán sikerült Sandel – és Arisztotelész – gondolkodása révén némileg új fényt vetni a fenti erkölcsi dilemmákra. A végleges választ azonban – az egyetlent és megnyugtatót, mely minden időkre szól – hiába
is várnánk! Az erkölcsi nézetek elvi sokszínűségével kénytelenek leszünk megbarátkozni: világunk a globalizáció révén egyre plurálisabbá válik.
Sandel azonban a keresztény morálfilozófusok elsőrangú szövetségesének bizonyul, amennyiben hozzásegít az arisztotelészi hagyományokon alapuló teleologikus gondolkodás újjáéledéséhez a társadalomtudományokban és az etikában.

Michael J. Sandel: Mi igazságos… és mi nem? A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata. Corvina, Budapest, 2012.