Előző cikk Következő cikk

Schéda Mária: „Itt vagyok, engem küldj!”

Salkaházi Sára (1899–1944) közel száz magyarországi zsidót mentett meg a nyilasuralom idején. A tanítónői végzettséggel rendelkező, könyvkötőként, újságíróként és íróként is dolgozó fiatal nő 30 évesen lépett be a Szociális Testvérek Társaságába. Életpéldája felszólít az emberszeretet gyakorlására, vértanúhalála pedig emlékeztet arra, hogy Isten akaratának követése, bár gyakran együtt jár a szenvedéssel, a legfontosabb feladat. A szociális nővért 2006-ban avatták boldoggá.

aAki a század harmincas éveiben Kassán járt, tudta, hogy a legjobb kávét a Schalkház Szállóban fogyaszthatja. Megfordult ott számos ismert művész, író, még maga Márai Sándor is. A kassaiak kultúrcentruma volt ez az épület, ahol nem egy művész a „kávéházi szegleten” kapta az ihletet, és talált jó barátokra. Salkaházi Sára így emlékezik rá:

„Nagyapám, a múlt századbeli, valóban »idegenből ideszakadt« kassai polgár épített egy hotelt! Vagy nem is hotelt, hanem vendégfogadót. A vendégfogadóból hotel lett, de ez a hotel nem az, ami még ezelőtt harminc esztendővel is volt. A szálló mellé épített egy olyan termet, ami azóta is a művészet hajléka. Mert nem a fényes bálok, sem a nagy bankettek lényegesek annak a teremnek az életében, hanem a művészi estek, hangversenyek, nagyobbnál nagyobb művészek játéka. Templom lett az is, a művészet temploma, ahol a művész múzsájának, a közönség a művésznek hódol.” 1

„1910-ben a Schalkház nagyterme Kinszky bácsi tánciskolája. Fényes terem, ragyogó parkett, tükrös falak, nagy, bársonyos fotelekben boldog mamák, fehér és rózsaszín, kékruhás leánykák, sötétruhás fiúk… emlékkönyvcserék, barátkozások... Kinszky bácsi fáradt, öreges hangja: ein, zwei, drei, ein, zwei, drei... No még egy hölgyválaszra is emlékszem, amikor nem mertem felkérni a kiszemelt ifjút, hanem valami megnevezhetetlen jótékonyságból a legügyetlenebb táncos és a legcsúnyább fiú elé álltam szép, előírásos pukkedlivel...”2

Az utóbbi mondat már villanásnyit előrevetíti azt a szociális testvért, aki mindig tudatosan állt a legelhagyatottabbak, a szegénységükben megvetettek, a peremre szorultak mellé. Sára ugyanis húszéves volt, amikor az 1919-es kommün idején a Schalkházból „Szovjetház” lett. Ekkorra már megszerezte tanítónői oklevelét, és különböző újságokban írogatott. (Főleg a Felvidéki Újságban és a Prágai Magyar Hírlapban.)

„Sohasem dühöngött jobban a protekció, mint a nagy egyenlőség idején. Amíg az igazi proletárnak nem volt rendes lakása, addig a fővezér elvtársnak »tanácsterem« címén magánlakásul (a kommün számlájára természetesen) használták a Szovjetház legnagyobb, legszebb szobáit. Egy-egy vezető elvtársnak négy-öt szobát is adtak néha, s ha másikat is akart, hát álmából is felköltötték a szerepet nem vivő proletárt, hogy helyet adjon a vezetőnek.”3

1919-ben néhány hetes vörösterror; 1944. október 15-től néhány hetes nyilasterror. Ez utóbbinak adta magát áldozatul Sára, amikor zsidó menekítettjeivel együtt a december végi dunai jégzajlás idején egy sortűz elsodorta testét az ismeretlenbe. Szókimondása, igazságérzete, másokért való bátor kiállása okán az 1944-beli történések bekövetkezhettek volna akár 1919-ben is, ha a történelem vihara el nem söpri a tanácsköztársaságot.

Sárának is adatott huszonöt év, hogy egyénisége az Istennek szentelt életben kibontakozzék, és a „véletlen” hozta Duna-parti tragédia egy tudatosan felajánlott földi élet diadalmas befejezéseként égi születésnappá váljék.
Mint tanítónő, szülő- és felnevelő városában, külvárosi iskolákban igazi szegény sorsú gyermekekkel foglalkozik:

„Mikor tanítónő voltam, fiúkat tanítottam, II. elemit. A »tábori« gyerekeket, napszámos és cigánycsemetéket... Az egyik tízpercben egy rongyos és kopott kisfiú egy hosszú harisnyát húzott elő tarisznyájából... A harisnyából nagy halom gombot szórt ki a padra. A többiek körülállták, és úgy csodálták kincseit. Odamentem, én is megcsodáltam a kis vacak, értéktelen, de neki mindennél többet érő gombokat. Mikor visszamentem a katedrára, kijött hozzám. „Ezt a két gombot a nénikének adom!” – mondta büszke örömmel, az ajándékozás megmagyarázhatatlan büszke örömével, és kis maszatos tenyerén két gombot nyújtott felém. Egy másik fiú önkéntelenül felkiáltott: »A két legszebb gombod, Gyuri!« Valami nagy, nagy boldogságot éreztem... ma is úgy őrzöm, mint életem egyik legszebb emlékét.”4

A csehek a trianoni béke után hűségesküt követeltek a pedagógusoktól is. Sára ezt nem volt hajlandó letenni, inkább mesterséget tanult: édesanyja tanácsára könyvkötő tanonc lett. 1922–23-ban néhány hónapig menyasszony is volt (szintén anyai hatásra), de minden valószínűség szerint igazi szerelem nélkül, mert a gyűrűt hamarosan visszaküldte.

A szakítás történetére így emlékezett egy bizalmasa, Edina testvér: „Egyik nap bejött jegygyűrűvel, megtörtént az eljegyzés. Sára azt mondta, hogy a szülők egyeztek meg, és ő elfogadta a szülőknek ezt a határozatát. Teltek, múltak a napok, és egyik nap bejött gyűrű nélkül. Kérdezem: Sára, hol a gyűrű? Azt mondta: hát tudod, kimentem éjjel az erkélyre, néztem a holdat, sóhajtottam egyet. Semmi. Sóhajtottam még egyet. Semmi. És akkor azt mondottam: Sára, neked ehhez nincs tehetséged, és visszaküldtem a jegygyűrűt.”

Az ironikusan szentimentális, önfeltáró megnyilatkozás mögött azonban már ott mocorog egy valódi, nyugtalanító kérdés:
„És ha az Úr Isten foglalt le magának?... Az első szó már elhangzott, s Te ezt meghallottad!... És mégis bizonytalan vagy!... Mert az első szóra nem feleltél, az első indításra nem reagáltál, az első lépés után állva maradtál... De azért bizonytalan vagy!... Nyugtalan, kereső, vergődő... Mert van valami, ami miatt nem válaszoltál, ami miatt... nem tudod kimondani az első, talán nagyon halk, de mégis felelő szócskát... Mi lehet ez?... Talán nagy dolog, talán csekélység! Talán szereteted családod iránt..., talán csak az a néhány filléres cigaretta, melynek szétfoszló füstje mégis olyan áthághatatlanul burkol be...”5

Igen, a dohányzásról való leszokás komoly küzdelem volt Sára számára, de Isten segítségével legyőzte ezt a szenvedélyét, ami egyébként a Társaságba való bekerülésének is egyik feltétele volt.
Még belépése előtt, 1926-ban jelent meg első kötete, a Fekete furulya. A korabeli szecesszió és szimbolista modernkedés (számunkra) modoros stílusában közöl egy-egy morális tanmesét. De hordozza a fiatal írónő – hivatásával küszködő – kereső vergődéseit is.

A Szociális Testvérek Társasága 1927-ben telepszik le Kassán. Sára részt vesz egy általuk szervezett népjóléti tanfolyamon. Ekkor érlelődik elhatározássá lelkében a vágy az Istennek elkötelezett élet iránt. 1929-ben Szegváron megkezdi noviciátusát, és 1930 pünkösdjén ugyanott leteszi elsőfogadalmát. Szerzetesi mottója csak egyetlen szó: „Alleluja!”. Kassára helyezik karitász munkára. Számtalan előadást tart fiatal lányoknak különböző felvidéki magyar városokban, s megjelenteti a Katholikus Nő című folyóiratot. Kurzusai, előadókörútjai rendkívül sikeresek. 1932-től Komáromban tevékenykedik mint hitoktató, a „Liturgia” üzlet vezetője, a népkonyha irányítója, s közben felméréseket végez a nyomornegyedben. Igen nehéz körülmények között, igazi túlterheltségben éli szerzetesi fogadalmait. 1933-ban a szlovenszkói magyar és német nők katolikus identitásának megőrzése és megerősítése céljából az ottani püspöki kar hivatalosan megbízza a Társaságot e sokrétű és gyümölcsöző tevékenysége folytatásával. Sára szervező és vezető lesz egy személyben. Ekkor talál munkatársra – a szociális testvéreken kívül – Esterházy Lujzában, a mártír sorsú Esterházy János nővérében is.

A szociális testvérek – az alapító Slachta Margit víziója szerint – mind a mai napig a legkülönbözőbb világi pozíciókban élik fogadalmas életüket. S ha valaki a világban, (de nem a világgal élve) szent akar lenni, az példát vehet Boldog Salkaházi Sáráról. Ugyanis a „jók általi üldözés”, övéinek értetlensége, mellőzések, kirekesztések, az örökös meg nem értés szokványos velejárói, kísérői a megszentelődni kívánó lélek életének.

„Én a világban boldog ember voltam. Nagyon boldog. Mindenem megvolt, nyugodtan, békében éltem: önmagammal, az emberekkel és veled is, édes Istenem. Boldog voltam. Te azt akartad, hogy még boldogabb legyek, elhoztál ide, és most elhalmozol százféle szenvedéssel, hogy rányissak a szenvedés boldogságára.”6

Íme az isteni paradoxon! Az Úr meghív országába, de előre jelzi, hogy oda csak nehezen járható, szűk ösvényen (és az Ő példája nyomán), sok szenvedés árán lehet bejutni. A „szenvedés boldogsága” a nyolc boldogság igazsága. Megérteni csak megéléssel lehet, elméleti vizsga itt nem létezik. A gyakorlat pedig az igazi szentből kiváltja az ujjongást: „Egyetlen boldogság az Úristené lenni, de ez aztán olyan nagy boldogság, hogy emellett eltörpül minden” – írja Sára egyik gyermekkori barátnőjének 1938 őszén.7

1934-ben Sára nem újíthat fogadalmat. Ez az állapot egy évig tart, s ő ez alatt az idő alatt is fogadalmas testvérként éli az életét. Kéri, hogy misszióba mehessen, és ez az álma csak a második világháború előtti politikai bonyodalmak miatt nem valósulhat meg. Missziós tevékenység lesz hát számára a kárpátaljai szegényekkel való törődés a harmincas évek végén. 1940-ben teheti le örökfogadalmát. Új mottója: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Itt vagyok, engem küldj!) 1943-tól kerületi tanácstag lesz, és sokirányú mozgalmi munkát végez vezetői beosztásban is. 1943. szeptember végén (vagy október elején) az anyaház oltárára teszi híres életfelajánlását két elöljárója jelenlétében. Ki tudja hogyan s mikor maradt még ideje a csodálatos és érett írót reprezentáló Krisztus legendák megírására is? Ekkor már dúlt a háború, s a magyar kormányok egymás után hozták meg a hírhedt zsidótörvényeket. Slachta Margit ezek ellen több ízben is nyíltan tiltakozott, a Szociális Testvérek Társasága pedig részt vett a rendkívül veszélyes embermentő munkában. Salkaházi Sára – akinek kb. százan köszönhették életüket – tudta, hogy a testvérek mit kockáztatnak e tevékenység közben. Ezért kérte az Istentől, hogy „ha áldozat kell, itt vagyok, rajtam végy be mindent.”8

A szociális testvérek közül egynek sem esett bántódása, Sára testvér viszont „eltűnt” a háborúban. Az 1967-es zuglói nyilasper egyik vádlottja a következőkre emlékezett: „Azon a bizonyos december végi napon a késő esti órákban a Fővámház elé szállították és levetkőztették őket... Ekkor – mielőtt a sortűz eldördült volna – egy alacsony termetű, rövid fekete hajú nő valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalommal kivégzői felé fordult..., majd letérdelt, s égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára.”9 Lelke sóvárgását küldte az Ég felé azokban a végzetes percekben.
A szociális testvérek 2012-es mottója Boldog Salkaházi Sára 1934-es naplójának egy mondata: „Jöjj, Krisztusom, vedd birtokodba szívemet, és szeress bennem!”
Ez a mondat az Istennek adott lélek halhatatlan vágya egy örökkévalóságon át.

Irodalom:
Hetényi Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Budapest, 1985, Ecclesia.
Mona Ilona–Szeghalmi Elemér: Vértanú kortársunk, Salkaházi Sára élete és munkássága. Budapest, Ecclesia, 1989.
Puskely Mária: Akik a jobbik részt választották. Róma, 1978.
Schéda Mária: Salkaházi Sára, a szociális szeretet apostola. Kecskemét, Korda Kiadó, 1998.
Schéda Mária: Boldog vagy, Sára? Új Ember, 2004.

Hivatkozások:
1 Salkaházi Sára: Kassai gondolatok a „Kassai polgárok” után, Felvidéki Újság, 1943. 02. 12.
2 Tánciskolában. Kézirat, Bp. 1941.
3 Schéda Mária: Boldog vagy, Sára? Új Ember, 2004. 122.
4 Publikálatlan kézirat. (Mona Ilona szociális testvér tulajdonában.)
5 A Lélek Szava, 1943. VII: l.
6 Napló 1932, július 8.
7 Magánlevél Forgách Erzsébethez. (SzTT archívumában, Mona Ilona kezelésében.)
8 Salkaházi Sára: Fény és illat. (Misztéliumjáték Szent Margitról. Kézirat.)
9 S. Gy.-né szíves közlése. Az ő édesanyját Sára testvérrel együtt végezték ki.