Szigeti Szabolcs: Út az ember kiteljesedéséhez

Örömteli, hogy az elmúlt években egyre nagyobb érdeklődés irányul a közjó fogalmának értelmezése és tudatos használata felé. Egyre gyakrabban értesülhetünk nemcsak arról, hogy a közpolitika tudományával foglalkozók kifejezetten a közjó vizsgálatára irányulva állítanak fel intézményeket vagy indítanak el folyóiratokat, de a közéleti-egyházi vezetők és a civilszervezetek
is részletesen tárgyalják a közjó értelmét és jelentését a jelenlegi társadalmi életünk vonatkozásában.

aA katolikus egyház a közjóra úgy tekint, mint az erkölcsi jó társadalmi megfogalmazódására, és így azt nem lehet megfosztani természetfölötti tartalmától, hiszen a teremtő Isten minden teremtmény végső célja, ezáltal
az erkölcsi rendre alapozott társadalmi rend vonatkoztatási pontja is. A közjót azonosíthatjuk ugyan pusztán a társadalmi-gazdasági jóléttel is, amelynek tartalmát mindössze az emberi akarat vagy a legerősebb társadalmi csoportérdekek határozzák meg, de akkor mit mondhatunk a 20. században lezajlott és tömeges emberi tragédiákba torkolló diktatórikus társadalmi kísérletekről. Ezek a tragédiák mindenkit szembesítenek az utóbbi megközelítés törékenységével.

A KÖZJÓ AZ ÓKORBAN

A közjó fogalmát már az ókor nagy állambölcselői, Platón és Arisztotelész is használták az általuk elképzelt állami működés leírására. A fogalmat később,
a középkorban (Aquinói Szent Tamás), majd az újkorban (Rousseau, Bentham, Kant) is jelentősen – bizonyos értelemben egymáshoz képest is különbözőképpen – újraértelmezték. A modern kor gondolkodói (Rousseau, Bentham) mindenekelőtt abban különböznek a korábbi korok felfogásától, hogy ők a közjót alapvetően részben az emberi akarat, részben a közérdek függvényeként fogták fel, elvetve
a mindenkitől függetlenül létező általános jó ideálját (Takács, 2011).
A továbbiakban vizsgáljuk meg először is, és próbáljuk megérteni,
hogy mi is az a közjó.
Arisztotelész Politika című művének bevezetőjében abból indul ki, hogy minden városállam egy meghatározott közösségre épül, amelyek célja a közjó megvalósítása. Az a közösség, amelyik magában foglalja az összes
többit – azaz a városállam –, követi a legfőbb jót. Azzal kapcsolatban azonban, hogy mi tartozik pontosan a közjó tényleges tartalmi vonatkozásai közzé, már

az ókorban is nagy nézetkülönbségek voltak. Könnyű belátni, hogy a mindenkori társadalmi feltételektől és az uralkodó értékektől függően térben és időben jelentős értelmezésbeli különbségek alakultak ki a fogalom tartalmával kapcsolatban. Visszatérve Arisztotelész és Platón munkáihoz azt láthatjuk, hogy míg Platón arra tett javaslatot, hogy a nők és a gyerekek kerüljenek köztulajdonba (ennek szükségessége mellett hosszan próbált érvelni az Állam című művében), addig ezt az elképzelést Arisztotelész visszautasította a Politikájában.
A közjó fogalmának modern kori használata alapvetően az állami közösségben egyesült emberi cselekvéssel összefüggésben vált meghatározóvá (Takács, 2011), de a katolikus egyház társadalmi tanítása arra utal, hogy a társadalom minden szintjén – a családtól a civilszervezeteken keresztül az államig – értelmezhető
a közjó az adott közösségnek megfelelően (Compendium, 2004). Ebben
az értelemben talán azt is mondhatnánk, hogy minden közösségnek lehet valamilyen elképzelése az általa követett közjóról. Minden bizonnyal nem véletlenül, az őskeresztények között is kialakult egy elképzelés a fogalomról, mégpedig a vagyonközösség formájában: „A hívek mind ugyanazon a helyen tartózkodtak, és közös volt mindenük. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek.” (ApCsel 2,44–45) Mindazonáltal ezzel kapcsolatban egyes szerzők rámutatnak arra,
hogy az őskeresztények közötti vagyonközösség önkéntes volt, és nem volt általánosan elterjedt (Beran–Lenhardt, 2003).

A TÁRSADALMI ÉLET ALAPVETŐ ÉRTÉKEI

A későbbiekben a katolikus egyház – a 19. század végétől – számos enciklikában (Rerum Novarum, Mater et Magistra, Pecem in Terris) és más jelentős egyházi dokumentumban (Gaudim et Spes, Compendium of the Social Doctrine of the Church) értelmezi a közjó és a társadalom viszonyának kérdését. Az említett dokumentumok a közjót lényegében olyan társadalmi feltételek összességeként határozzák meg, amelyek az embert személyként és közösségként
a kiteljesedéshez segítik (Compendium, 2004). Csak az a társadalom képes
a személyt szolgálni, amely a közjót tűzi ki elsődleges céljaként, szem előtt tartva, hogy az emberi személy nem képes önmagában kiteljesedni, azaz, csak másokkal és másokért tud létezni (Compendium, 2004). A közjó így jelent egyrészről
a közösségi cselekvés eredményeképpen létrejött olyan fontos közjavakat
és az azokhoz történő hozzáférést, mint például az egészségügyi, oktatási
és szociális szolgáltatások. Másrészről a személy egyértelmű felelősséggel tartozik azért, hogy hozzájáruljon a közjó gyarapításához és megőrzéséhez (Compendium, 2004), tehát az egyén nem értelmezheti önmagát közjavak passzív fogyasztójaként vagy haszonélvezőjeként a közösséggel szemben.

Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy az egyház tanítása nem önmagában a közjót tartja a helyes társadalmi működés legfontosabb elvének. A fentiekből az is következik, hogy a közösségi cselekvés végső célja nem önmagában a közjó, hanem azon keresztül az emberi személy, és egyúttal annak természetfölötti vonatkozásának érvényre juttatása. Ennek következtében a legfontosabb elv valójában az emberi személy méltóságának tisztelete, amelyre épül a további három fontos társadalomszervező elv: a közjó, a szolidaritás és a szubszidiaritás. Ezeket az elveket soha nem önmagukban, hanem egymással összefüggésben
és egymással egyensúlyban kell alkalmazni. Gyakran tapasztalhattuk az elmúlt évtizedekben, hogy az országot irányító politikai vezetők egyik vagy másik társadalomszervező elvet önmagában használták hivatkozási alapnak a közjóval kifejezetten ellentétes vagy a közjóra bizonytalan hatású intézkedések elfogadtatásához. Ilyenek voltak például meghatározó közjavak megfelelő indok nélküli privatizálásai, vagy éppen egyes magán- vagy alacsonyabb szintű közösségi javak államosításai.

CÉL ÉS ESZKÖZ

Érdemes megfigyelni, hogy a közjó fenti értelemben tulajdonképpen egyúttal cél és eszköz is az emberi személy kiteljesítésének végső szempontjából. Egyrészt eszköz abban az értelemben, hogy a közjó magában fogalja mindazokat
az intézményes eszközöket, amelyek nélkülözhetetlenek az emberi személy méltóságának biztosítása érdekében; másrészt célállapot abban az értelemben, hogy a kiemelt értékek közösségi megvalósulását jelenti. Mivel pedig a személy nem lehet független az őt körülvevő közösségtől, az értékek megvalósulása szorosan együtt jár a személy kiteljesedésével. Milyen értékek megvalósulásáról van itt szó? A legfontosabb társadalomszervező elvek nem önmaguktól jönnek létre, hanem mindenekelőtt attól, hogy a társadalmi élet olyan alapvető értékei, mint a szeretet, szabadság, igazság és igazságosság, meghatározóak az adott közösségben. Ezek az értékek kölcsönös, oda-vissza ható szoros összefüggésben vannak egymással. Az emberi személy legfontosabb feladata, hogy ezeket
az értékeket erényként gyakorolja (Compendium, 2004), mégpedig úgy, hogy ezek közül a legmeghatározóbb a szeretet legyen (Compendium, 2004). Látnunk kell
azt is, hogy az értékek erényként való gyakorlása hosszú tanulási folyamatot igényel a keresztény közösségek számára is. A magába forduló önszeretetre
és öndicsőítésre épülő magatartás nem csak a gyermekkor sajátja lehet, hiszen annak legyőzése valójában napi kihívás minden felnőtt, keresztény ember számára is. Éppen ezért nélkülözhetetlen a közjóhoz való tudatos hozzáállásunk
és formálódásunk már a családi és a közbenső közösségi szinteken is,
hiszen az említett értékeknek a gyakorlatba történő átültetését a közjót elősegítő társadalmi és állami intézmények legfontosabb feladataként várjuk el,
és eredményességük sikerességét ezekhez az értékekhez mint referenciapontokhoz szeretnénk hozzákötni.

A közjó további alapvető tulajdonsága, hogy senkit sem lehet kizárni belőle,
így az érvényesülésének alapvető követelménye az igazságosság,
amit az államnak kell érvényre juttatnia. Mindenkinek az őt megillető rész szerint kell részesülnie belőle, illetve hozzájárulnia. Ezzel kapcsolatban egyértelmű,
hogy az egyház szerepe nem lehet az, hogy technikai megoldásokat szolgáltasson a közjó megvalósítására vonatkozóan, de igenis jogosult arra, hogy kimutassa,
az egyes közösségi cselekvések vagy közpolitikai megoldások miképpen gyengítik vagy erősítik ezeket az értékeket (Compendium, 2004).

A KÖZJÓ A 20. SZÁZADBAN

Milyen alapvető kihívásokkal szembesülünk ma a közjó megvalósulásával kapcsolatban? Számos fontosabb probléma tűnik szembe. Az egyik,
hogy a 20. század olyan meghatározó kudarcai után, mint a pártállami kísérletek vagy mint a doktriner piacgazdasági megoldások – amelyek súlyos következményeivel (jelentős környezeti károk; fenntarthatatlan, torz gazdasági szerkezet; súlyos társadalmi egyenlőtlenségek) az elmúlt évtizedekben szembesült a nyugati világ –, talán a legnagyobb kihívás a korábban említett társadalmi elvek mögött álló értékek súlyos eróziója. A nyugati világ jól működő – és a közjót sok szempontból magas színvonalon szolgáló – intézményei aligha képesek talpon maradni, ha azok létét a társadalomszervező elvek már nem képesek támogatni, mert az államalkotó közösség tagjai nem képesek egyetértésre jutni, illetve nem képesek azonosulni az ezen elveket megalapozó legfontosabb értékekkel,
és koherens egészben kezelni a működtetett vagy felépített intézményrendszerrel. Nemcsak az lehet komoly probléma, hogy ezek az értékek miképpen tudnak dominánssá válni egy közösségben, de az is, hogy miképpen lehet azokat továbbadni generációról generációra, illetve akár csak egy generáción belül megőrizni vagy növelni az elért szintet. Ehhez arra van szükség,
hogy az önszeretetre és öndicsőítésre épülő magatartásformákat minden generáció igyekezzen legyőzni.
A másik probléma az állam működését érinti. A közjó elősegítése megköveteli
a jó kormányzás megvalósítását. Ennek a követelménynek a megvalósítása egyáltalán nem magától értetődő, miközben az államhatalom működésének alapvető indoka és létezésének értelme a közjó előmozdítása. Az államnak a közjó előmozdítását nem önmagában, hanem a civil társadalom bevonásával és annak megerősítésével együtt kellene elvégeznie, hiszen csak ez garantálhatná,
hogy a közjóban a közösség tagjai ténylegesen cselekvőként és nem passzív szemlélődőként vesznek részt. Ezzel együtt kellene az államnak
(és tágabban az államalkotó közösségnek) biztosítania, hogy a közpolitika
nem válik érdekcsoportok martalékává, hanem az állami vezetők az egyes érdekcsoportok közötti egyensúlyt átláthatóan meg tudják teremteni (Compendium, 2004). Ezek természetesen nem új keletű kihívások, valójában jelentős civilizációs lépcsőfokok elérését jelentik. Ebből a szempontból nélkülözhetetlen, hogy kialakuljon az állami működés ellenőrzésének a rendszere. Ez részben azt jelenti, hogy az állam működésén és tágabban a közpolitikán belül alapkövetelménnyé válik a szakmai teljesítményértékelés és a stratégiai tervezés rendszere; részben pedig azt követeli meg, hogy a közösség tagjai ne csak
a választások alkalmával nyilvánítsák ki a véleményüket, de az állam és közpolitika elszámoltathatóságának a rendszerét is megértsék, és folyamatosan elvárásokat fogalmazzanak meg a mindenkori politikai vezetők felé annak megerősítésére (Compendium, 2004).

Végül, gyakori tapasztalat, hogy a közéleti szereplők jog és erkölcs kapcsolatát nem kezelik természetes egységként. Ezzel kapcsolatban érdemes leszögezni, hogy a közéleti döntések nem pusztán jogi aktusok gyűjteménye, hanem azoknak sokkal tágabb követelményrendszernek kell megfelelniük, mint önmagában
az eljárás jogszerűsége. Ez valójában inkább minimum feltétel. Egyértelmű, hogy
a közjót nem lehet előmozdítani jogilag akár formálisan megfelelő eljárásokkal,
ha azok tartalma egyébként nem a közjóra irányul, vagy azzal kifejezetten ellentétes. Napjaink értékválságának fontos tünete nemcsak az, hogy sokan közömbösek, esetleg tagadják vagy semmibe veszik az alapvető értékeket, hanem legalább ilyen fontos, hogy a deklarált alapvető értékek és a tényleges egyéni vagy politikai cselekedet között sajnos elég nagy távolság figyelhető meg. Itt nem lehet elégszer utalni a „tiszta szív” fontosságára, hiszen a tiszta szív biztosítja
a hirdetett, vallott értékek és a tényleges eljárások egységét.
A közjó megvalósítása csak így vezethet bennünket a Szent Ágoston által megfogalmazott Isten Városa felé. Jézus azt tanítja számunkra, hogy a tiszta szívűek látják meg az Istent. Ez az alapvető feltétele a közjó megvalósításának
és a személy kiteljesedésének is.
 

Hivatkozások: 1. Pontifical Council for Justice and Peace (2004): Compendium of the Social Doctrine of the Church, Libreria Editrice Vaticana, 94, 95, 96, 113, 114, 118, 164, 230. 2. Takács Péter (2011): A közjóról – a Pro Publico Bono elé, Beköszöntő, Pro Public Bono 1 (1) (http://www.opten.hu/vhosts/corvinus/index.php?static=7, letöltve 2012. augusztus 1-én) 3. Arisztotelész: Politika (Szabó Miklós ford) (http://mek.oszk.hu/04900/04966/04966.htm, letöltve 2012. július 15-én) 4. Platon: Állam (ford.: Jánosy István) (http://mek.oszk.hu/03600/03629/03629.htm, letöltve 2012. július 15-én) 5. XIII. Leó: Rerum Novarum (1890-91) (ford.:Dér Katalin). In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. (Szerk.: Tomka Miklós-Goják János), Szent István Társulat 6. XXIII. János: Mater et Magistra (1961) (ford.: Dér Katalin) In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. (Szerk.: Tomka Miklós-Goják János), Szent István Társulat 7. XXIII. János: Pacem in Terris (1963) (ford.: Kosztolányi István) In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. (Szerk.: Tomka Miklós-Goják János), Szent István Társulat 8. II. Vatikáni Zsinat (1965): Gaudium et Spes. Az Egyház a mai világban. (ford.: Goják János) In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. (Szerk.: Tomka Miklós-Goják János), Szent István Társulat 9. Beran Ferenc-Lenhardt Vilmos (2003): Az Egyház társadalmi tanítása, Szent István Társulat 10. Frivaldszky János (1999): A közjó fogalma a katolikus egyház társadalmi tanításában.
In: Garadnai János (szerk.): Rend, hatalom, szabadság - válogatás a III. országos politológus vándorgyűlés előadásaiból. Miskolc: Miskolci Egyetemi Kiadó, 18-26. 11. Szigeti Szabolcs (2012): Az elszámoltathatóság szerepe a jó kormányzásban. In: A jó kormányzásról. Elmélet és kihívások (Szerk.: Szigeti Szabolcs – Frivaldszky János), JTMR Faludi Ferenc Akadémia, OCIPE, 2012.