Hojdák Gergely: Közjózanodás
A közjó a katolikus egyház szociális tanításának, etikájának egyik sarokpontja, s egyben az egyik legértékesebb exportcikke a pluralista társadalom felé. A vele való gyakori visszaélések, a nevében elkövetett gaztettek ugyanakkor szükségessé teszik, hogy minél árnyaltabb, s lehetőleg mások számára is vonzó képet alkossunk mibenlétéről.
aAquinói Szent Tamás a közjó latin változatát (bonum commune) a skolasztikus rendszer egyik sarokpontjává tette. A társadalom (civitas) minden tagjának tevékenysége a közjóra kell, hogy irányuljon, mert – a másik oldalon – mindenki részesül a társadalmi együttműködés előnyeiből (ma ennek kitűnő példái az úthálózat, a közvilágítás, a szociális ellátórendszer). A közjó tehát elsősorban egy társadalomfilozófiai fogalom, amely a politikai alrendszer lényegi funkcióját, feladatát világítja meg. Úgy érzem, már ezen a ponton meg kell kockáztatnom egy gyakori ellenvetést.
Vajon hányan érezzük úgy, hogy a politika a mi életünkben – legyen szó az államszocializmus ötven évéről vagy csak a közelmúlt „pártokráciáiról” – roppant hivatástudattal, alázattal és érdemi módon szolgálta volna érdekeinket? Nem írta-e le Niccolò Machiavelli már az újkor hajnalán, hogy a politika elsősorban hatalomtechnikai kérdés (és hatalomra minden ember ösztönösen vágyik), vagy Madách kifejezésével élve: „kutyáknak harca egy konc felett?” Egyes neoliberális gondolkodók a „realitásból” kiindulva ugyanezt az emberképet szegezik a közjó ideáljával szembe. Innen nézve úgy tűnhet, hogy még a modern társadalomfejlődés legtöbbre értékelt vívmányai, az alkotmányok is csupán egy adott hatalmi viszonyrendszert rögzítenek – minthogy össztársadalmi konszenzus a közjóról nem lehetséges. Ezek szerint a saját, valamint a köz javát is az szolgálja leginkább, aki nyílt és belátó módon bánik a saját hatalmával, aki a saját érdekeit és a fennálló, reális viszonyokat felmérve minél észszerűbb döntéseket hoz. Sokan emlékeznek még az SZDSZ Miatyánkot parafrazeáló választási szlogenére: „Jöjjön el az én országom!” Az igazi demokrata persze a tolerancia jelszavával még azt is hozzáteszi: lehetőleg nem korlátozva mások „alapvető” szabadságjogait.
A fenntartásom ezzel az érveléssel szemben az, hogy a való életben elég nehéz megvonni a határt a „kellő” önérvényesítés és mások legalapvetőbb igényeinek (kulturális gyökerek, spirituális iránytűk, családi, baráti közösségek, értelmesnek érzett munka, vonzó lakókörnyezet stb.) elmismásolása között. Egy racionális üzleti manőver például gyakran az alkalmazottak elbocsátását vagy kizsigerelését jelenti a tulajdonosok extraprofitja érdekében; egy racionális családi struktúra gyakran rejtett elnyomást vagy őrlő játszmahelyzeteket szül; egy végletekig racionalizált munkahely, ahol stopperrel mérik a fénymásolás sebességét vagy az időegység alatt lebonyolított telefonokat, s lehetőleg még azt is, hogy sikerült-e a panaszkodó ügyfélre rásózni még egy terméket – kibírhatatlan! A végső kérdés tehát ez: vajon tudhatja-e mindig az ember, hogy mi az ő (és mások) igazi érdeke? Jöjjön el az én országom! – de vajon csakugyan jól érezném magamat benne? És a többiek? Vagy nem szükséges az ő jólétük – bizonyos fokon – az én jólétemhez is? Mai emberképünk mintha nem mindig (sőt gyakran tüntetően nem) venne tudomást ezekről a régi, spirituális igazságokról.
FORRADALMI MEGOLDÁSOK
A közjóelgondolások újkori története aligha mentes szörnyű ellentmondásoktól („Ez értelem álma szörnyeket szül” – hangzott Francisco Goya szellemesen találó jóslata.) Mert hogy jött létre a modern állam? A felvilágosult abszolutizmus korszakában az uralkodók a közjó nevében akár brutális erőszak árán is modernizálták országaikat. S hogy ez esetleg ne lenne jó – hosszabb időtávokon persze – az egész nemzetnek? Ez alkalmasint fel sem merült bennük, akik „Isten kegyéből” uralkodtak, és „szent” hivatástudattal eltelve követték a modern filozófusok – na meg az üres államkincstárak – iránymutatásait. Kései utódaik, a diktátorok ideologikus elvakultságát a legjobban az a tény mutatja, hogy gyakran még az ellenük irányuló forradalmak küszöbén is azt hitték, hogy az csak valami rossz államcsíny, hogy a nép az ő oldalukon áll, hiszen ők mindenkivel csak jót tettek. 1956. október 23-án, mikor a fellázadt nép már javában ostromolta a pártházat, a Politikai Bizottság tagjai (Révai, Apró, Marosán) azt követelték, hogy minél hamarabb fegyverezzék fel a „népet”, mert az majd megvédi őket a „fasiszták” garázdálkodásaitól. Ceauşescu, a román diktátor is maga készítette elő a bukását azzal, hogy a temesvári felkelés után Bukarestbe hívta egy szimpátiatüntetésre összes híveit, azaz – úgymond –, az „odaadó népet.” Assad elnök (a szír diktátor) katonái már-már válogatás nélkül ölik az embereket, tisztogató hadműveleteiknek asszonyok és gyerekek esnek áldozatul, miközben ők – úgymond – csak terroristáktól tisztítják meg a becsületes szír népet.
Mit sugall ez a jellegzetes kommunikáció, amelyre egyébként már Dosztojevszkij is felhívta a figyelmet Raszkolnyikov és a Nagy Inkvizítor figuráival, napjainkban pedig a norvég tömeggyilkos példája mutat rá élesen? Azt, hogy minden áldozat a „közjót” szolgálja – csakhogy ez egy elvontan értett közjó, valójában a „cél szentesíti az eszközt” jól ismert filozófiája. Érdekes, hogy a forradalom – az autoriter kormányzás erőszakos megdöntése – eszméjét Jean-Jacques Rousseau szintén egy a közjóval analóg fogalom, a „népfelség elve” zászlója alatt dolgozta ki. A kérdés így is feltehető: mi a teendő, ha a nép többsége által felismert közjó megvalósulásának épp a zsarnok uralkodó a legnagyobb akadálya – akinek pedig azt a leginkább kellene szolgálnia? Rousseau válasza, a legitim zsarnokölés teóriája adja a legtöbb forradalom és polgárháború jogelvét. (Ez a téma egyébként már az ókorban is nagy népszerűségnek örvendett, a Biblia Judit és Ehud alakjában emlékezik meg róla). A katolikus teológia azonban a konstanzi zsinat óta szűkebbre szabja a zsarnokság elleni küzdelem jogkörét. Az elsődleges cél ma mindenképp a demokrácia kiépítése, védelme. A demokráciában pedig „csak” az erőszakmentes ellenállás legitim (ahogy Gandhi és Luther King példája mutatja, az efféle bátor kiállás sokszor még több lélekerőt követel, mint fegyvert ragadni). A forradalomban való részvétel, a zsarnokölés még diktatúrában is csak végső megoldás lehet – azt, hogy az elnyomó hatalom erőszakos megdöntéséből származó nyereség megéri-e az ártatlanok tömegeinek halálát, a vezetőknek szintén a közjóból kiindulva kell őszintén mérlegelnie.
A közjó mai felfogásunk szerint csak valóban nyílt és őszinte, demokratikus párbeszéd útján valósulhat meg. E sokat hangoztatott varázsszó azonban – amiért a mai napig is sokan áldozzák életüket – önmagában és önmagáért aligha lehet a politika legvégső célja. Lars von Trier nagy botrányt kiváltó filmje, a Dogville például egy frissen felszabadult rabszolgaközösség politikai szárnypróbálgatásait kíséri nyomon, akik számára a demokrácia abból áll, hogy gonosztetteiket – ami részben nyilván a hosszú elnyomás okozta lelki torzulás visszahatása – immár a többség szavazatával legitim módon vihetik végbe (megjegyzem, a film eredetijéül szolgáló történetben egy mintaszerű, jóléti skandináv közösség szerepelt). A film egyik tanulsága, miszerint a demokrácia is bizonyos szellemi és érzelmi érettséget követel, a közjó problémájának árnyaltabb megközelítését sürgeti.
A HÁROM „SZ"
Meggyőződésem, hogy a közjóról szóló viták nagyon gyakran a különböző világnézetű résztvevők emberképbeli különbségein feneklenek meg. Ebben a vitában a katolikus egyház leginkább a személy, a szolidaritás és a szubszidiaritás értékeinek hangsúlyozásával vesz részt. „Minden társadalmi berendezkedés hordozója, alkotója és célja az ember, mégpedig az ember, amennyiben természettől együttlétre van rendelve, és ugyanakkor olyan magasabb rendre hivatott, amely túllép a természeten és fölülmúlja azt. Ez a legfelső elv hordozza és óvja az emberi személy érinthetetlen méltóságát.” (Enc. Mater et Magistra 218–220) A személy fogalma minőségileg más, mint az egyén vagy az individuum. A személy egy viszonyfogalom (mint a szentháromság): intenzív kölcsönhatásban él egész környezetével, a számára feltárulkozó természeti és társadalmi világgal, a többi emberrel. A személy nem csak vagy nem elsősorban a (politikai) realitás világában mozog otthonosan. Ezt egyébként még a modern emberkép hírhozói is hittel vallották: Descartes például azt, hogy az álmodó, gondolkozó, kétkedő ego egy nagyobb, tökéletesebb valóság függvénye. Kant transzcendentális (az emberi megismerésre vonatkozó) filozófiájában az ember kivált etikai érzéke révén képes a fejlődésre és felemelkedésre. Kierkegaard vallásos embere hangsúlyozza, hogy a modern személynek saját belső története van, amely egy valóban autonóm és végső soron misztikus realitás forrása.
A szolidaritás (a Biblia nyelvén: felebaráti szeretet) szükségessége részben a személy fenti definíciójából vezethető le, hangsúlyozva, hogy minden egyes valaki belső története kibogozhatatlanul összeszövődik mások történetével – ilyen értelemben senki nem „külön sziget.” „Ez nem holmi szánalom és bizonytalan irgalmasság, vagy felületes részvét annyi szenvedő ember iránt, hanem ellenkezőleg: eltökélt akarat és állandó gondoskodás a közjóért, azaz mindenkiért külön-külön és összességében, mert mindnyájan felelősek vagyunk.” (Sollicitudo rei socialis 38) A szolidaritás tehát nemcsak egy szép eszmény, hanem az egészséges lelki és társadalmi fejlődés alapfeltétele. Megjelenik a szülei pár méteres köréből fokozatosan eltávolodó gyermek, a bizalomra és együttműködésre épülő közlekedés, az üzlet, a bankrendszer, a közszolgáltatások (egészségügy, oktatás) pszichológiájában. Enélkül az emberi lélek és a társadalom is komoly torzulásokat szenved, lebénul, és végül is működésképtelenné válik – amint azt sajnos magunk is érezzük az elmúlt évek gazdasági nehézségei kapcsán, mely végső soron bizalmi válság és egyben a szolidaritás próbája.
Ez persze nem azt jelenti, hogy kritikátlanul kell bíznunk az emberekben, és válogatás nélkül osztogatni a kemény munkával szerzett javainkat. De igenis meg kell előlegeznünk a bizalmat, a nagylelkűséget, és lehetőleg bőkezűbben osztogatni (nemcsak a pénzünket, hanem az időnket is), mint ahogy azt a sovány, számító észszerűség diktálná – mert enélkül nincs fejlődés. A közjó tehát először is önmagunkon végzett munkát, lelki erőfeszítést kíván. Ádám János, a jezsuita ifjúsági lelkész szerette mondogatni, hogy az ember lelke egy teknősbékára hasonlít, ami ha a fejét nagyon kidugja, könnyen megsérülhet, ha viszont a fülét-farkát behúzva tartja, nem halad előre egy tapodtad sem!
Nézetem szerint a közjó ideálját is csak ezen a feszültségmezőn keresztül közelíthetjük meg hiteles módon, úgy, hogy ki ne öntsük a fürdővízzel a gyereket is. Egy isteni nézőpontot nem birtokolván senki sem tudhatja biztosan, hogy milyen út vezet a közjóhoz; azt viszont nagyon is tudjuk, hogy ha elvetjük ezt az ideált, és nem is törekszünk szolidáris személyekké válni, nagyon hamar a legrosszabb világban találjuk magunkat, amit emberkéz alkothat. Alkalmasint ez a kínzó, de termékeny bizonytalanság, a harmonikus közös életre irányuló útkeresés, jó értelemben vett alázatosság mondatta ki XI. Pius pápával a szubszidiaritás elvét, amit később az Európai Unió alapító okirata is átvett: „Amit az egyes ember önmaga a saját erejével elvégezhet, nem szabad elragadni tőle és a társadalmi tevékenység körébe utalni; hasonlóképpen amit kisebb és alacsonyabb rangú közületek jogosan elintézhetnek, azt nagyobb és magasabb közület jogosan nem vonhatja a maga hatáskörébe, mert nagy kárral jár, és a helyes rendnek teljes fölborítása. Hiszen a társadalmi beavatkozásnak mindig az a természetes célkitűzése, hogy kisegíteni akarja a társadalmi test egyes tagjait, nem pedig tönkretenni vagy fölszívni.” (Quadragesimo anno 1931)
A közjó fogalmát hallva nem kell tehát rögtön világmegváltó politikai tettekre gondolni: ha önmagamhoz és a közvetlen környezetemhez helyesen viszonyulok (lásd fent), máris egy hatékony lépést tettem a közjó megvalósulásáért.