Előző cikk Következő cikk

Horváth Árpád SJ: A leghűségesebbek

Nem sok olyan település maradt már Magyarországon, ahol a lakosság csaknem egésze rendszeres templomba járó. Szól a harang, s idősek, középkorúak, fiatalok, gyerekek, csaknem mindenki a templomba igyekszik. Méghozzá imakönyvvel
a kezében!
 
szSzentpéterfa nem egy eldugott falucska az ország valamelyik nagyon félreeső szegletében. Magyarország nyugati határszélein járunk, Szombathelytől tizenkilenc
kilométerre. Az osztrák határ
a falu másik szélén húzódik,
s ez a határ ma már teljes mértékben nyitott. A népes templomba járást nem úgy kell elképzelni, mintha valamilyen néprajzi rendezvényen lennénk, ahol az eladósorban lévő leánykák rakott szoknyájukat illegetve kaptatnak fel a templomdombra.
Itt trendin öltözött, belőtt hajú, napszemüveges fiatalokkal találkozunk vasárnap délelőtt, lányokkal és fiúkkal egyaránt, és a kezükben csakugyan ott az egyházi énekeskönyv! A templom részben gótikus, részben barokk boltíveit majd szétveti
a hangos népének. A gyerekek a szentélyben ülnek, az asszonyok a padokban,
a férfiak a templomoldalban várják a plébánost. Lekezelnek vele, s amikor
a sekrestyéből a pap bevonul a szentélybe az ünneplőbe öltözött ministránssereg kíséretében, helyükre az egyházközségi képviselők jönnek be az udvarból, merthogy a templomhajóban talán el sem férnének.
 
A falu takaros utcái viszonylagos jómódról árulkodnak. Nem kevesen
a szomszédos Ausztriában dolgoznak, legtöbben azonban Szombathelyre, esetleg Körmendre járnak munkába. Mindenesetre dologidő után mindenki igyekszik visszatérni Szentpéterfára, rendbe rakni a portáját, szépíteni a házát. Ez a falu nem mondható egy átlagos településnek a mai Magyarországon abból a szempontból sem, hogy itt az utcán általában nem is magyarul beszélnek. A gondosan tatarozott régi iskolaépületen a magyar zászló mellett piros-fehér-kék trikolórt lenget a szél, közepén piros és fehér sakktáblaszerű címer. A helyiek egy nagyon sajátos horvát nyelvjárást beszélnek. Saját magukat gradistyei horvátoknak, magyarosan várvidéki vagy őrvidéki, ismertebb nevén burgenlandi horvátoknak nevezik. Szentpéterfa a trianoni békeszerződéssel Ausztriához került, ám a falu népszavazást kezdeményezett a hovatartozásról, s miután Sopronnak és környékének sikerült ismét Magyarországhoz kerülnie, tizenhat hónap osztrák fennhatóság után a Szombathely környéki horvát falvakat is visszacsatolták Magyarországhoz. A csaknem teljesen horvátok által lakott települések inkább választották Magyarországot, mint Ausztriát saját hazájuknak! Mivel a népszavazás kezdeményezése e települések hovatartozásáról Szentpéterfáról indult, a falut 1923 óta hivatalosan is megilleti a Communitas Fidelissima, azaz
a Leghűségesebb Község cím, amire a helybeliek természetesen igen büszkék. Öntudatos magyar horvátok.
 
A gradistyei horvátok a török idők alatt húzódtak fel az egykori
Nyugat-Magyarországra. Őshazájuk a tengermellék, illetve a horvát tengerpart magas hegyvidéke. Nyelvük konzerválódott. A Mura vidékétől egészen Morvaor
szágig szóródtak szét, több százezer ember. Identitásukat főleg Burgenlandban, illetve a Magyarországra Ausztriától visszacsatolt horvát településeken a mai napig megőrizték. Templomaikban nem az irodalmi horvát nyelvet, hanem saját misekönyvet és énekeskönyveket használnak. A mai horvát irodalmi nyelv ugyanis csak a 19. században vált széleskörűen elfogadottá, addig viszont már több horvát nyelvjárásnak komoly irodalma alakult ki. Így az őrvidéki horvátoknak is. A sajátos történelmi helyzetre való tekintettel az egyházi hatóságok engedélyezték
a gradistyei horvátoknak, hogy saját liturgikus nyelvük legyen. Ezt a nyelvet ma már az irodalmi horvát mellett tanítják is a magyarországi horvát és a burgenlandi iskolákban. Újság is olvasható ezen a nyelven. A trianoni határ kijelöléseit Szentpéterfa nagyon megsínylette. Először elvágták a falut Magyarországtól, amit
az itteni horvát lakosság a saját hazájának tekintett, aztán pedig – a visszatérést eredményező népszavazást követően – annyira közel jelölték ki a faluhoz a magyar–osztrák határvonalat, hogy sok gazdának a kertje, a földje, a szőleje
és a borpincéje Ausztriában maradt. Mivel a második világháború után szigorúan határzónának számított e terület, bárki be se tehette a lábát Szentpéterfára.
Az 56-os forradalomból természetesen a szentpéterfalviak is kivették a részüket, aminek a leverését követően a lakosság mintegy húsz százaléka elmenekült Ausztriába. A trianoni határok önkényes kijelölése azért is roppant kedvezőtlen volt a gradistyei horvátok sajátos kultúrája szempontjából, mert az új államhatárok mentén nem az anyaország és Magyarország között, hanem Ausztria és Magyarország között osztották meg  e maroknyi kis népcsoportot. Évtizedekig szinte semmilyen kapcsolat nem lehetett közöttük.
Mi lehet vajon e falunak, illetve
az itt élő sajátos horvát hagyományoknak a jövője?
A Szentpéterfán ismert horvát nyelvet egyelőre eléggé jól beszéli még  a legfiatalabb nemzedék is.
A korábbi évtizedekhez képest pozitív fejlemény, hogy horvátnak lenni a mai Magyarországon nem feltétlenül jelent hátrányt, sőt némi presztízs értéke is lehet, hiszen az anyaország gyönyörű, több százezer magyar állampolgár látogat el minden évben Horvátországba.
A nyolcszáz éves magyar–horvát közös történelem, illetve a két nép ezerszáz éves szomszédsági kapcsolata – összehasonlítva más szomszédainkhoz fűződő viszonyunkkal – nem mondható különösebben terheltnek. A többi magyarországi kistelepüléshez hasonlóan azonban Szentpéterfán is egyre kevesebb a gyerek. Kérdés, hogy az önkormányzat meddig tudja működtetni a horvát tannyelvű
iskolát? Felpörgő életünk, a túlzott munkavállalás, a sok utazás és a vele járó stressz nem kedvez az elkötelezett kapcsolatoknak, s bizonyára az egyházi kultúra
sem maradhat mindettől teljesen érintetlenül. Egykor sok pap került ki Szentpéterfáról, most már évtizedek óta nem ünnepeltek itt újmisét.
A szombathelyi és a győri egyházmegyék papsága a lehető legnagyobb jóindulattal segíti a gradistyei horvát nyelvű hívek életét, s van is még e vidékeken
néhány horvát nyelven szolgáló lelkipásztor. Amíg azonban korábban szinte minden falunak volt egy plébánosa, ma már egy-egy papra akár öt-hat, néha még ennél is több templomi közösség jut. A gyorsan változó idők szinte villódzó jeleit szemlélve Szentpéterfán is felmerül a kérdés: elég erős lesz-e a hűség vágya bennünk ahhoz, hogy saját identitásunkat megőrizzük? Képesek leszünk-e észrevenni a valóban előremutató jeleket, legyen szó saját kultúránkról, vallási elköteleződéseinkről és hitéletünkről, vagy akár személyes életünk még megmaradt mozgástereiről is, hogy a hűség ne csak a múltat, szép emlékeket,
nosztalgiát jelentsen, hanem olyan erőt, ami termékennyé teszi a jelent,
és teljesebbé a jövőt.