Előző cikk Következő cikk
SzínTér

Paksa Balázs: Hűség és árulás

Korszakok és kultúrák rebbenhetnek ide-oda, az emberi természet végső soron nem változik – talán ez a legszembetűnőbb tanulsága Ralph Fiennes első rendezésének, a tavaly bemutatott Coriolanus című filmnek. Nincs tévedés, az elsősorban színészként ismert angol művész Shakespeare klasszikus darabját ültette át mozivászonra.

aA nagy angol drámaíró különös – csaknem ellentmondásos – darabját Fiennes már jól ismerte, hiszen az ezredforduló idején, színpadon már belebújt Coriolanus szerepébe. Kézenfekvő volt hát a választás, ám az Angol beteg és a Napfény íze főszerepével hírnevet szerzett színész nem elégedett meg a hű adaptációval: csavart rajta, nem is egyet.

Elsőként napjaink közegébe helyezte a politikai ármánykodástól terhes Rómában játszódó történetet. Lepusztult szocialista lakótelepek között dúló nagyvárosi gerillaharcot látunk (főhősünk ekkor szerzi meg brutális kézitusa árán a Coriolanus melléknevet); híradóműsorok közvetítenek a nagypolitika fejleményeiről; a tribunusi cím elnyerésének lehetőségét politológusi stúdióbeszélgetésben elemzik; illetve gazdasági válság hírével indít a film, melyet zendülés és annak megfékezése követ. Rendezőnk aktualizál, ám filmjét mégsem gyúrja posztmodern fricskává. Pedig az eredeti szöveg megtartásából erre következtethetnénk, s valóban: a modern környezet és a míves nyelvezet együttese különös emeltséget ad a filmek. Fiennest láthatóan a politikai játszmák mocska, egy zavart kor tünetei érdeklik leginkább, művét tehát a jelenkorral látványos párhuzamokat kereső alkotássá formálta.A nagy angol drámaíró különös – csaknem ellentmondásos – darabját Fiennes már jól ismerte, hiszen az ezredforduló idején, színpadon már belebújt Coriolanus szerepébe. Kézenfekvő volt hát a választás, ám az Angol beteg és a Napfény íze főszerepével hírnevet szerzett színész nem elégedett meg a hű adaptációval: csavart rajta, nem is egyet.

Coriolanus története azonban a közéleti reflexión túl egy zseniálisan megírt árulás- és bosszútörténet, melyet Fiennes megrendítő hitelességgel ábrázol, noha a dráma szövegéhez is hozzányúlt. Az a pozitív szál, mely szerint Coriolanus, ez a harcokban edződött, hajlíthatatlan katonaember a szabadság eszméjéért lelkesedik (s mely miatt valószínűleg a műfordító Petőfi, valamint a kísérőzenét komponáló Beethoven is az adaptálás mellett dönthetett) teljesen hiányzik a filmből. Coriolanus így – Fiennes sallangmentes alakításában – már az események kezdetén kiégett, apatikus karakterként figyeli a körülötte zajló cirkuszt. Rómát szolgálja, de a vér látványától már rég megkérgesedett a szíve, lángot gyújtani csak hű katonatársainak szívében képes harci beszédével. Reménytelen helyzetből megvívott győzelme a volszk Tullus Aufidius (Gerard Butler) ellen csak egy újabb plecsni dicsőséglistáján. Győzelmét azonban ezúttal használni akarja, ezért tribunusi tisztségért indul, ám undorodik hízelegni a plebsnek, mely szentesítené megválasztását. Coriolanus jellemének egyik kulcsmomentumára bukkanunk itt: sűrűn változó környezete mindvégig önteltnek tartja, s a néző is nehezen tud szeretni egy olyan figurát, akin csak a pőre őszinteség és hatalomvágy látszik, de az már nem, mihez kezdene a megszerzett hatalommal. Fiennes árnyaltan jeleníti meg ezt a kettősséget, melynek forrása a darabban is jelenlévő, itt azonban még inkább kidomborodó, bonyolult kapcsolat édesanyjával, Volumniával (Vanessa Redgrave megrendítő alakítást nyújt). Férfiasan palástolt mély érzelmi kötődés keveredik akkurátus megfelelési vággyal és feszítő önállósági törekvésekkel. Jelzésértékű, hogy Coriolanus felesége (Virgilia szerepét a törékeny Jessica Chastain játssza) a film cselekményében szinte háttérbe szorul.

 

A politika világának népszerűség-követelményét mereven elvető, szemtől szembeni harchoz szokott hős néhány tribun cselszövésének következtében gyorsan antihőssé válik, s száműzetésbe kényszerül. A film egyetlen meditatív képsora a vándorlásbeli főhőst mutatja, aki végül ősellenségével, Aufidiusszal fog össze, hogy Róma ellen induljon. Noha kezdetben ellenfélként találkoznak, egy tőről fakadó jellemek ők, ám Coriolanus még szövetségükben is Aufidius fölé nő – utóbbi legalábbis így érzékeli –, s ez lesz a végzete. A tragédia fontos összetevője a felismerés aktusa, Coriolanusról azonban nehezen tudjuk elképzelni, hogy útja végén bármi fontosat felismert volna (az alapdrámát ezért sokan szatíraként értelmezik), Fiennes azonban buzgón osztogat személyes tragédiákat mellékszereplőinek: az elvhű, ám kompromisszumkész Menenius tribun öngyilkos lesz, a feleség belenyugszik epizódszerepébe, az anya pedig egy utolsó tekintettel mintha felismerné, hogy tulajdon fiát áldozta fel önös céljainak hajszolása közben. Még a nemes ellenfél is megrendül, amikor tudatosul benne, kit veszített Coriolanus halálával.

Shakespeare-ről nem tudjuk, olvasta-e Platón Gorgiaszát, Ralph Fiennes azonban biztosan. Filmjében Kalliklész ellentmondásos (később Nietzsche által is továbbvitt) hatalom-erkölcsét ábrázolja felkavaróan, állást azonban nem foglal, csak megmutatja, mivé lesz az ember, ha pusztán a hatalmat magát akarja.