Udvarhelyi Erzsébet: A „haza gondviselése”

175 éve született Erzsébet királyné és 145 éve koronázták magyar királynévá. Személyisége mindvégig provokáció volt a Habsburgok között, provokáció volt egy olyan világban, ahol a császárság már csak ideig-óráig volt fenntartható.

aAz arisztokrata tekintélyelvűség látszatvilágában a rendhez, fegyelemhez szokott, kötelességtudó Ferenc József és a művelt, liberális neveltetésű Erzsébet nem találhatott soha igazán egymásra.
Erzsébet kezdeti menekülései az udvar és főként Zsófia főhercegnő elől egy idő után állandó külföldi tartózkodásba csaptak át, majd Rudolf 1889-es halála után megállíthatatlan és boldogtalan bolyongásba, egy olyan lelki háborgásba, amely nem akart elcsitulni, amely sohasem lelt nyugalomra.
Végkimerülésig gyalogolt és hegyet mászott, lovagolt és tornázott. A túlzott mozgás hatására fokozódtak egészségügyi problémái.
Az osztrák sajtó „nagyfokú ideggyengeségnek” minősítette világot elutasító magatartását, emberkerülését. Az európai sajtó nem finomkodott: egyenesen tébolynak, elmebajnak nevezte a császár- és királyné menekülését.
A bécsi udvar kárörvendve kivetette magából Erzsébetet, és rosszmájú pletykákat terjesztett róla. Utolsó éveiben már csak egyszer szerepelt a nyilvánosság előtt: 1896-ban, a magyarországi millenniumi ünnepségeken. A császárné legendás szépsége a hatvanas évekre világhírűvé vált: igazi szenzáció volt reprezentációja, senki nem vitatta szépségét az udvarban.

A modern nő

Erzsébet nem bízott a Monarchia örökkévalóságában és már életében felkészült egy esetleges emigrációra. Magánvagyonát ezért a svájci Rotschild-bankházba mentette. Irodalmi hagyatékát, verseit is a svájci levéltárra hagyta.

Svájcot a köztársaság fellegvárának gondolta, a svájci államrendszerben alternatívát látott az erősen központosított Habsburg állammal szemben. Tisztában volt azzal, hogy Svájc az anarchistáknak menedékjogot adott, ennek ellenére elutasította a svájci rendőrség többszöri ajánlatát biztonsági őrök alkalmazására. Mégis egy Svájcban tartózkodó anarchista vetett véget az életének 1898-ban.

Erzsébet „politikai affinitása”, modernsége, különcsége magában hordozta tragédiáját, boldogtalanságát.

Rudolf örökölte Erzsébet szenzibilitását, hasonlóan intelligens és koraérett személyiség volt. Erzsébet akkor vállalt először nyílt ellenállást az udvarral, amikor Rudolf nevelését a katonai, már-már szadista nevelők helyett tudós emberekre bízta. Rudolf ezután polgári, Monarchiát és arisztokráciát elutasító nevelésben részesült. A trónörökös megértette 1848 demokratikus eszméit, sőt helyeselte azokat, a modern állam alapját pedig már nem az arisztokráciában, hanem a polgárságban látta. Meggyőződéses liberális lett, álnéven cikkeket írt liberális sajtóorgánumoknak.

Út a kiegyezésig

A bécsi udvarban V. Ferdinánd után a Metternich leváltásában közreműködő Zsófia főhercegnő „lemondott” a „császárnői trónról”, és fiának, Ferenc Józsefnek adta azt át. Zsófia azonban – ígérete ellenére – továbbra is az ötvenes évek „titkos császárnője” maradt: ott állt a háttérben a forradalmárok feletti kegyetlen vésztörvényszék felállításakor és a megígért alkotmány jogtalan visszavonásakor.

Ferenc Józseftől alkotmányt követeltek. Közben a magyarországi helyzet is súlyosbodott. A császár az 1860-ban kiadott októberi diplomával némi parlamentarizmust engedett, de a hatalmat továbbra is a kezében tartotta. A forradalomtól a kiegyezésig eltelt csaknem húsz éven keresztül Magyarország lázadó, nyugtalan tartomány volt. A szabadságharctól még mindig izzó arisztokrácia Ferenc Józsefet akarta királlyá koronázni, lévén hogy a magyar koronázás előfeltétele az ősi magyar alkotmány garantálása volt.

Ezek az alkotmányos követelések azonban a forradalom utáni években nem hangzottak túl biztatóan Bécs számára. A magyarokat továbbra is lázadóknak bélyegezték. Lombardia és Velence elveszítése után azonban a császár – Erzsébet közbenjárására – mérlegelt: a koronázást és a kiegyezést választotta.

Erzsébet és Magyarország

A császárné ekkor már ismerte gróf Majláth Jánost, aki a magyar és az osztrák történelemmel, a magyarok szabadságvágyával ismertette meg. Erzsébet 1857-es magyarországi látogatása során találkozott már magyar főurakkal; ismerte még a paptanár Homoky professzort is. Horváth Mihály, a szabadságharcban való részvételéért száműzött püspök pedig 1848/49 történetével ismertette meg a királynét.

Erzsébet felolvasónőjének, a vidéki nemes kisasszony Ferenczy Idának köszönhetően nagyon könnyen és gyorsan megtanult magyarul. Ida 1864-től Erzsébet haláláig a császárné legfőbb bizalmasa – s ezzel együtt az udvar ellensége – lett.

Ferenc József 1865-ben Pestre utazott: megszüntette a katonai bíráskodást, és amnesztiát adott a sajtóvétséget elkövetőknek. A magyarok azonban továbbra is a koronázást és a magyar alkotmány helyreállítását követelték. 1866-ban Ferenczy Ida egy Deák-képet küldetett Erzsébetnek Magyarországról, Deák aláírásával.

Deák az 1865-ös húsvéti cikkben tért el az 1848-as alkotmánytól, és kijelentette, hogy a Pragmatica Sanctio értelmében Magyarország a birodalom része, de önálló alkotmánnyal rendelkezik.

1866-ban a császárné attól a Falk Miksától tanult magyar nyelven, akit a rendőrség korábban bécsi fogságban tartott. Falk Miksa, a későbbi liberális Pester Lloyd főszerkesztője készítette elő az utat Sisi számára egy másik liberális politikushoz, Eötvös Józsefhez, és ő ismertette meg Erzsébetet Széchenyi István betiltott röpiratával, a Blick-kel is.

Kiegyezés

1867 februárjában a magyarok kieszközölték a kiegyezést: visszaállították a régi magyar alkotmányt, az Osztrák Császárságból dualista állam lett: „Ausztria–Magyarország” két fővárossal: Béccsel és Pest-Budával, két országgyűléssel és két kormánnyal. Csak a hadügy, a külügy és a kettő fedezésére szolgáló pénzügy maradt közös terület. Magyarország miniszterelnöke pedig Andrássy Gyula lett.

Az új monarchiabeli rend a közvélekedés szerint két embernek volt köszönhető: Andrássynak és Erzsébetnek, akit ekkor a „haza jóságos gondviselésének” neveztek. Jól érzékelteti a bécsi udvar gúnyolódását, hogy Crenneville főhadsegéd Pest-Budát „Ausztria Ázsiájának” nevezte. Eötvös József, aki időközben az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett, így írt Erzsébetről: „…mindig úgy voltam meggyőződve, hogy ha egy korona úgy, mint 1848-ban a magyar, széttörött, azt csak a nép szívében ébresztett érzelmek lángjai forraszthatják össze. Három évszázadon át megkísértettük a hittel, aztán megpróbáltuk a reménnyel is több ízben, de még egy hátravolt. Az, hogy a nemzet a dinasztia valamely tagját igazán, szíve mélyéből szeresse, és mint hogy ezt most elértük, nem aggódom a jövő iránt.” A birodalmi tanács királyságai és tartományai számára ígéretet tett Ferenc József az októberi diplomán és a februári pátensen túlmenő alkotmányra. A nem magyar tartományoknak kiterjesztett autonómiát ígért.

A koronázás

A koronázási ünnepségek a királyi palota tróntermében kezdődtek az országgyűlés tagjainak fogadásával. Ferenc József magyar tábornoki egyenruhában, Erzsébet magyar díszruhában volt. Rudolf trónörökös is sujtásos magyar ruhában jelent meg, az Aranygyapjas-rend jelével a nyakában. Ezután a képviselők hivatalosan felkérték Erzsébetet, hogy engedje magát megkoronáztatni. Ekkor Erzsébet ezt válaszolta: „Örömmel teljesítem a nemzetnek önök által nyilvánított kívánságát, mely saját forró óhajtásommal találkozik, s áldom az isteni gondviselést, hogy e magasztos percet megérnem engedte.”

A magyar lapok arról tudósítottak, hogy Erzsébet lánya, Gizella segítségével megfoltozta a koronázási palástot, állítólag még a korona bélését is.

A koronázás 1867. június 8-án kezdődött 24 ágyúlövéssel a Gellért-hegy citadellájáról. Magyarország prímása felkente Ferenc Józsefet, és feltette fejére a Szent Koronát. Erzsébetet is felkenték, de a Szent Koronát csak a jobb vállához érintették. Erzsébet ezüsttel gazdagon hímzett koronázási ruháját az őt koronázó Ranolder János veszprémi püspöknek ajándékozta, azzal a kéréssel, hogy a püspök abból miseruhákat készíttessen.

A Pester Lloyd így írt Erzsébetről: „Mindenkinek szent meggyőződése, hogy nemes szívében a hazaszeretet lakozik, s ahogy magáévá tette a magyar nyelvet, úgy tette magáévá a magyar gondolkodásmódot is, és tudjuk, hogy mindig is lelkes szószólója volt Magyarország kívánságainak.”

A koronázás alkalmából a királyi pár a magyar nemzettől megkapta a gödöllői kastélyt.

Az 1868-ban született Mária Valéria Erzsébet „koronázási ajándéka” volt Magyarország számára.

A magyarság szabadságvágya közel állt Erzsébet bécsi udvarban megkötözött lelkéhez.

Amellett, hogy Magyarországnak szüksége volt egy „angyalra” a bécsi udvarban, aki közbenjár ügyeiért és egy személyre, akiben megtalálhatja nemzeti érzelme tárgyát, Erzsébet és a magyar nép valóban barátra lelt egymásban, ráadásul a bécsi udvar megaláztatásai és konvenciói elől Erzsébet is otthonra lelt Magyarországon.

A katolikus-konzervatív Habsburg állam vége

A kiegyezést és a dualista államberendezkedést sok régi császárpárti osztrák bírálta. Ferenc József hatalma valóban meggyöngült, alkotmányos uralkodó lett, és egy modern, liberális berendezkedésű dualista állam jött létre Osztrák-Magyar Monarchia néven.

1870-ben III. Napóleon császársága összeomlott, és Párizsban kikiáltották a köztársaságot. 1871-től a külügyminiszteri posztot Bécsben Andrássy Gyula gróf töltötte be. Zsófia főhercegnő halála előtti búcsúlevelében Ferenc Józsefet arra szólította fel, hogy a birodalmat mindenekelőtt katolikusnak kell megtartania. Ekkor azonban már nem lehetett maradéktalanul teljesíteni a főhercegnő elvárásait, hiszen Ausztria–Magyarországnak liberális alkotmánya volt, liberális iskolareformot vezettek be, Ferenc József pedig nem egyeduralkodó, hanem alkotmányos uralkodó lett. Véget ért a katolikus-konzervatív Habsburg állam ideje.

Erzsébet Gödöllőre menekült: maga köré válogatta Ausztria–Magyarország lovasainak elitjét, köztük Esterházy Miklóst és az egykori 48-as magyar kormány kivégeztetett miniszterelnökének fiát, Batthyány Elemért.

A mayerlingi tragédia

„Meghalt a királyné”

Luigi Lucheni nemzetközi anarchista 1898. szeptember 10-én a Genfi-tó partján egy vékony pengéjű késsel szúrta le Erzsébet királynét, arisztokráciaellenes meggyőződéséből.

Jókai így írt a királyné haláláról: „Volt Magyarországnak egy áldott emlékezetű királynéja, Erzsébet, ki életében védő angyala volt ez országnak, a magyar nemzetnek. Holta után védőszentje lett… Soha trónra hivatott fő és szív több erénnyel és bölcsességgel föl nem volt ruházva; soha a magyar nemzetnek igazabb barátja nem volt; soha fejedelmi sarj hazáját úgy nem imádta, mint »Ő«.”

Megítélése

Erzsébet 1854-től 1898-ig volt császár- és királynéja egy súlyos konfliktusokkal és problémákkal küzdő birodalomnak. A Monarchia hanyatlására Erzsébet rezignációval, meneküléssel reagált. A teljes összeomlást azonban már nem ő, hanem Zita érte meg. A bécsi udvar és Zsófia főhercegnő reprezentációt hajhászó, rideg magatartása magánéleti válságba sodorta. Erzsébet megítélése ma is vitatott.

A Monarchiában utolsó pillanatig hívő, kötelességét gépiesen teljesítő, idealista Ferenc József Népeimhez című császári köszönőlevelében ezt írta: „Amint én forrón szeretett hitvesem emlékezetét szentül őrzöm holtiglan, úgy népeim hálája és tisztelete maradandó emléket emel Neki minden időkre.” Legyen ez bizonyítéka annak a hitvesi szerelemnek, amit még egy birodalom problémái, a zsarnok udvari gőg és az üres, mesterkélt, felszínes emberi kapcsolatok sem tudtak elpusztítani. Erzsébet előképe volt a modern kor asszonyának: lelki alkata, érzékenysége, tenni akarása és személyiségkeresése már egy másfajta kort vetített előre. Ám túl korán érkezett, ő maga is idő előtt belefáradt „függetlenségi harcába”. A magyarságnak lélektanilag is szüksége volt egy „őrzőangyalra”. Így lett Erzsébet „a magyarok királynéja”.