Nemeshegyi Péter SJ: Örök szövetségben
A Biblia egyik legalapvetőbb tanítása az, hogy az Isten hűséges. Igaz, hogy néha mintha elrejtőzne, távol lenne tőlünk, de akkor is biztosak lehetünk abban, hogy szeretete szüntelenül őriz minket.
h
„Hűséges az Úr minden igéjében, és szentséges minden tettében” – énekli a zsoltáros (Zsolt 14,13). „Boldog, akinek az Úrban, az ő Istenében van reménye!
Ő alkotta az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Hűségét megtartja örökre” (Zsolt 146,5–6). „Hűséges az Isten, hamisság nincs benne,
igaz ő és őszinte.” (MTörv 32,4).
A hűséges Isten örök szövetséget kötött népével, és legnagyobb bánata, hogy e nép hűtlenül elpártolt tőle, és más isteneknek szolgált. A próféták könyveiben így panaszkodik Isten: „Halljátok az Úr igéjét, Jákob háza, és Izraelnek minden nemzetsége! Így szól az Úr: Milyen gonoszságot találtak bennem atyáitok,
hogy eltávolodtak tőlem? Tisztátalanná tettétek földemet, és örökségemet utálatossággá. A próféták Baál nevében prófétáltak. Ezért még perbe szállok veletek. Lássátok: vajon történt-e ilyesmi? Cserélt-e valamelyik nemzet isteneket? Pedig azok nem is istenek. Népem mégis fölcserélte Dicsőségét azzal, ami nem használ! Engem elhagytak, az élő víz forrását, hogy ciszternákat ássanak maguknak, repedező ciszternákat, melyek nem tartják meg a vizet.” (Jer 2,4–13).
Megdöbbentő kép! Az Úristen az élő, csobogó vizek forrása. Belőle szüntelenül tiszta, üdítő víz árad. A hűtlen embereknek viszont nem kell e tiszta víz, hanem maguknak ásnak sáros, repedezett ciszternákat, amelyekben a víz megposhad, azután meg kiszivárog belőlük.
A hűséges Isten azonban mégsem hagyja el népét, amellyel örök szövetséget kötött. Ő maga ígéri ezt meg: „Íme, jönnek a napok, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet atyáikkal kötöttem azon
a napon, amikor megfogtam kezüket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéről;
azt a szövetségemet ők bontották fel. Hanem ez lesz az a Szövetség, amelyet Izrael házával kötök azok után a napok után – mondja az Úr – : törvényemet a bensejükbe adom és a szívükre írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek.”
(Jer 31,31 -33)
Ezt az új szövetséget Jézus vére pecsételte meg mindörökké (Lk 22,14),
és a Szentlélek belénk öntött szeretete őrzi meg szüntelenül.
Bizalom és szilárd reménység
A hűséges Isten örök szövetségére adott illő válasz az emberek részéről a feltétlen bizalom és hűség. „Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, és az Úr lesz bizodalma. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, mely a folyóhoz ereszti gyökereit: nem fél, ha jön a hőség, lombja zöldellni fog; száraz esztendőben sem aggódik, és nem szűnik meg gyümölcsöt teremni.” (Jer 17,7–8) Ismét az élő víz példája: a folyók partjára ültetett fák mindig frissek, zöldek, élők. Ilyen az ember, aki Istenben bízik.
De a Biblia azt is megmondja, hogy miben nem szabad bízni: „Aki a gazdagságban bízik, elbukik, az igazak pedig virulnak.” (Péld 24,28) „Átkozott az az ember, aki emberben bízik.” (Jer 17,5) „Ne bízzatok fejedelmekben, emberek fiaiban, akik nem segíthetnek.” (Zsolt 146,2) Nem azt akarja mondani a Biblia, hogy emberekben egyáltalán ne bízzunk, hanem csak azt hangoztatja, hogy bizalmunk végső alapja mindig az Isten legyen. Így szól a fiatal Dávid, amikor szembeszáll az óriás Góliáttal: „Te karddal, dárdával s pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának nevében megyek ellened, amelyet te gyalázattal illettél a mai napon.” Hiába indul a „hatkönyöknyi magas Góliát”, rézsisakkal a fején, pikkelyes páncélban, és hatalmas dárdájával a fiatal Dávid ellen, Dávid parittyájával és kővel leteríti az óriást (1Sám 17–18).
Az Istenbe vetett bizalom, legalábbis hosszú távon, végül győzelemre vezet. Ezért imádkozik így a Zsoltáros: „Bármikor fog is el a félelem, én tebenned remélek.” (Zsolt 56,4) „Boldogok mindazok, akik Istenben bíznak.” (Zsolt 2,12) És így tesz hitvallást a zsoltár: „Aki az Úrban bízik, olyan mint a Sion hegye: meg nem inog, örökre megmarad.” (Zsolt 125,1)
Velünk az Isten
Igaz, van úgy, hogy az Isten mintegy elrejtőzik, hallgat. Nem válaszol hívásunkra. De ilyenkor sincs igazán távol tőlünk. Pál apostol biztosít erről: „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges (görögül: pisztosz), és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek.” (1Kor 10,13) Mert: „hűséges az Isten, aki által meghívást nyertetek Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe.” (1Kor 1,9) „Az Úr hűséges, ő megerősít titeket, és megóv a gonosztól.” (2Tessz 3,3)
Bizony néha megvárakoztat bennünket az Isten. Pál apostol is erre tanít: „Sok viszontagságon keresztül kell bemennünk az Isten országába.” (ApCsel 14,22) Ilyenkor vigasztalhatjuk magunkat azzal, amit ugyancsak Pál mond: „Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk.” (Róm 8,18). Hiszen „Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei vagyunk – ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8,17)
Ha nagyon kemény a szenvedés, jusson eszünkbe, amit szintén Pál mond:
„Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az egyháznak javára.” (Kol 1,24) Krisztus mindent elszenvedett, amit neki kellett elszenvednie, de úgy látszik, a benne hívőknek
is osztályrésze a szenvedés – egyeseknél kisebb, másoknál nagyobb szenvedés – ,
és ezt beszámítja Isten abba a nagy üdvözítő szenvedésbe, amely végighúzódik
a világ történelmén. A szentek, például a Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet nővér, ezt az igazságot mélyen átérezte, és örömmel fogadta betegségének sok-sok szenvedését. A magyar jezsuita novícius, Kaszap István is azt mondogatta betegségében: „Két kézzel fogom meg és iszom a szenvedésnek poharát, és egyre szomjasabb leszek tőle.”
Emberek iránti hűség
Az Isten hűségéről és az abba vetett bizalomról még sok mindent mond a Biblia,
de beszél az emberek egymás közötti hűségéről is. A feleségnek férje iránti hűsége az izraeliták vallási életének feltétlen követelménye volt. A barátok iránti hűségről
is nagyon szép dolgokat mond a Biblia: „A hűséges barát erős menedék, aki ilyenre akad, kincset talál. Aki féli Istent, barátnak is jó.” (Sir 6,14.17) „Tarts ki barátod mellett szorongatása idején.” (Sir 22,29)
Az ószövetség szentjeiről mondja a Biblia, hogy hűségesek voltak. „Mózes hűséges volt Isten egész házában mint szolga, mint tanúja mindannak, amit hirdetni kellett.” (Zsid 3,5) „Sámuel hűnek bizonyult igéiben.” (Sir 46,18)
Jézus is az evangélium hirdetőtől elsősorban a hűséget követeli meg: „Mit gondolsz, ki az a hűséges (görögül: pisztosz) és értelmes szolga, akit az úr házanépe fölé állít, hogy adja ki nekik az ételt kellő időben? Boldog az a szolga, akit ura, mikor megérkezik, ebben a munkában talál.” (Mt 24,45–46). Valamennyi embernek pedig így szól az Úr: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10)
Számadás a világ végén
A számadáskor a világ végén pedig Jézus ezt mondja a hűséges szolgának: „Jól van, derék és hű szolga! A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe.”
(Mt 25,21)
Fontos azonban tudatosítani, hogy végső reményünket nem a mi saját érdemeinkbe vetjük, hanem Jézus Krisztus hűségébe és irgalmába, aki meghalt és feltámadt mindnyájunkért. Erre buzdít a Biblia: „Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk.” (Zsid 4,16)
Te Deum
A keresztény nép a századok során egyre inkább Istennek és Jézusnak e hűséges szeretetére támaszkodott. Szép bizonyítéka ennek az a hálaének, a Te Deum, mely
a „Téged, Isten, dicsérünk”szavakkal kezdődik, és amelyet ünnepeinken gyakran szoktunk énekelni. E himnuszhoz, melyben az Atyaistenbe, Krisztus megváltó művébe és a Szentlélekbe vetett bizalmunkat és reményünket valljuk meg, a századok során zsoltárverseket kapcsoltak, melyek csak lazán függnek össze magával a himnusszal. Az utolsó vers – mely a 31. zsoltár 2., és a 71.zsoltár 1. verse – viszont nagyon fontos. Magyar fordításban e vers így hangzik: „Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem.” Ez a héber eredeti zsoltárszöveg helyes fordítása, de nem szabad elfelejteni, hogy amikor ezt a verset az újszövetséghez tartozó keresztények éneklik, szívük-lelkük egy lépéssel magasabbra emelkedik, mint a régi zsoltáros szíve.
A liturgiában évszázadokon át latinul énekelték a Te Deumot, és a záró vers latinul így hangzik: „In Te, Domine, speravi, non confundar in aeternum.” Az első négy szónál nincs fordítási probléma: azt valljuk, hogy „Benned reménykedtem, Uram!” Az ezt követő „confundar” ige azonban kétféle igealakként értelmezhető: vagy óhajtó mód, jelen időként, és ez felel meg a zsoltár eredeti héber szövegének, de a latinban ugyanez a szó lehet kijelentő mód, jövő idő is, és ha így értelmezzük, akkor így kell fordítani: „Soha szégyent érni nem fogok.” Vagy ha a latin szórendet is meg akarjuk tartani: „Szégyent érni nem fogok, örökké.”
Nos, több nyelven, például németül, a Te Deum hivatalos fordításában ez utóbbi értelemben veszik e szavakat: „Auf dich habe ich meine Hoffnung gesetzt. In Ewigkeit werde ich nicht zuschanden.”
Én azt hiszem, hogy amikor keresztény egyházi énekként énekeljük a Te Deumot, a záró vers szavait így kell érteni. Nemcsak kérésről van szó, hanem bizakodó, boldog megvallásról: „Uram, Tebenned reméltem. Soha, örökké szégyent érni nem fogok!”
Így értelmezte, gondolom, a Te Deumot Kodály Zoltán a Budavári Te Deum című csodálatos kórusművében. A férfikórus hatalmas, pentatonikus szólammal énekli ismételten és erőteljesen, hogy non confundar in aeternum „szégyent érni nem fogok örökké”, utána egy pillanat teljes csend következik, és a szoprán kórus halkan fejezi be a művet az „in aeternum” („örökké”) szóval, mely finoman belesimul az örökkévalóság boldog csendjébe. Ez lesz a világtörténelem szimfóniájának záróhangja, mert hűséges az Isten.