Előző cikk Következő cikk
aLapgondolat

Lukács János SJ: Hűséges az Isten

Nem kis dolog, hogy valaki kitart hite mellett, ha a templomba járó „hívek” közé tartozik; de azért jó arra is gondolnunk, hogy végső soron Isten az, aki kitart bennünk, aki hűséges, és híven vár bennünket, olyan rendíthetetlen biztonsággal, mint ahogyan felkelti napját jókra és gonoszakra egyaránt.

 

f„Fidelis Deus per quem vocati estis in societatem Filii eius Iesu Christi Domini nostri” (1Cor 1,9). Amikor jezsuita rendtársaim még főleg latin fordításban olvasták a Bibliát, különleges erővel szólíthatta meg őket a Korintusi levél utalása Jézus Társaságára. A magyar fordítás nem tartalmazza ezt az áthallást, és a görög eredeti sem.
A levél szeretné minden hallgatójának tekintetét Isten felé fordítani: „Hűséges az Isten, aki által meghívást nyertetek Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe”.

A Bibliában azt olvassuk, hogy Isten konkrét eseményekben nyilvánítja ki elkötelezettségét választottjai mellett. Megtartja Ábrahámnak tett ígéretét, kitart minden nehézség közepette is az ígéret földje felé oly bukdácsolva haladó nép mellett, és amikor a halál öleli körül a Fiát, nem hagyja a pusztulásban.

Sok kortársunk nem tudja ilyen konkrét tapasztalatokhoz kötni az állítást, hogy Isten hűséges. Néhányan talán magasröptű kijelentésként könyvelik el, amire kissé rezignáltan bólintanak rá: „biztos igaz, csak hát…” Nem fordulhat-e elő bárkivel, hogy egy rosszul sikerült vizsga után, valamilyen szenvedély hatalmába kerülve, mások gyengeségét megtapasztalva, kilátástalan anyagi helyzetben vagy családi feszültségek között őrlődve Isten hűsége távoli, elvont kijelentésnek tűnik? Isten hűséges lenne?! Nem olyan biztatásnak tűnik ez, amibe szorult helyzetünkben bele tudnánk kapaszkodni! Teológiai fogalomrendszerünk néha a házak falára szerelt vaslétrákra hasonlít, amelyeknek az alsó két méteres szakasza hiányzik, hogy ne mászhasson fel akárki, akinek eszébe jut. Gyerekkoromban sokat bosszantottak ezek a szerkezetek: milyen jól felkapaszkodhatnék, ha nem lennék olyan kicsi, hogy teljes erőmből ugorva sem érem el az alsó fokot!

Isten hűségéről tehát óvatosan kell beszélnünk, nehogy túl nagyokat mondjunk és keveset segítsünk. Mégis, éppen mivel a kijelentés kissé magasnak tűnhet a hozzánk hasonló hétköznapi ember számára, azért kell megtalálnunk a módját, hogy Isten hűségére irányítsuk a figyelmet. Ha a reménytelennek tűnő helyzetekben csak pillanatnyi tapasztalataira hagyatkoznánk, könnyen elfeledkezhetnénk az Úrról. Ilyenkor a figyelmes tapintat jele, ha valaki felhívja a figyelmünket arra, hogy – ha nem is látszik rögtön – azért a valóság több lehet, mint amit közvetlenül érzékelünk belőle!

A bibliai emberre és az Istent ma kereső hívőkre egyaránt igaz, hogy Isten hűségének kérdését az élet hozta próbatételek élezik ki igazán. Akinek küzdelme minden erőfeszítése ellenére vesztésre áll, az kezdi kitartóan vizslatni a látóhatárt, hogy érkezik-e már hatalmas „szövetségese”, aki oly határozottan megígérte segítségét. Általában igaznak tűnik, hogy először Isten hűségében kell hinni, és csak később születhet meg a tapasztalat. Nem felejtem azt a rendezvényt, ahol az egyik előadó azt fejtegette, hogy a katolikus egyháznak kevésbé kellene ragaszkodnia a házasság felbonthatatlanságához, és lehetővé kellene tennie a válást, amikor egy kapcsolat súlyosan megromlik. Súlyos érvei és változatos példái elgondolkodtatták
a jelenlévőket, ám hozzászólásra indítottak egy asszonyt is: „Örülök, hogy ezeket
a szavakat nem néhány évvel korábban hallottam. Borzasztó házassági krízisen vagyok túl, és ha nem hittem volna makacsul abban, hogy Isten kötötte össze
az életünket, és hogy ott van velünk a pokoli sötétség éveiben is, bizony elindítottam volna a válást. Életem legostobább hibáját követtem volna el!” Talán magának
a hűségnek a természete okozza, hogy krízis és hűség szorosan összefügg. Déry Tibor Szerelem című novellájában B. számára a börtönben töltött hosszú évek
és a szabadulás idegőrlő órái szinte az elviselhetetlenségig kiélezik a kérdést,
hogy felesége kitartott-e mellette. A szabaduló férfi gyötrő nyugtalansága a találkozás után is csak egyre fokozódik, a katarzis a legutolsó sorig késlekedik. „Egész éjjel velem maradsz?” „Igen – mondta az asszony. – Minden éjjel, amíg élünk.” A talajt veszítő ember számára a másik hűsége jelenthet fogódzót. Jézusnak szintén elemi krízisen kellett keresztülmennie, míg végérvényesen megtapasztalhatta Atyja hűségét. Talán a mi biztatásunkra, erősítésünkre is „kellett”, hogy a katarzis
az emberi tűrőképesség minden határán túl késlekedjen: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

A krízisben, mikor Isten távolinak tűnik, jó arra gondolni, hogy Ő hű. A krízis fakadhat például egyszerűen onnan, hogy az ember kezdi reálisabban megismerni magát,
és ez megmutatkozik abban is, hogy mit vár a kiengesztelődés szentségétől.
Aki egyszer azon veszi észre magát, hogy bonyolultabbnak kezdi látni életét,
és eltűnőben van korábbi gyermeki bizakodása, hogy egy gyónással megszabadulhat leginkább szégyellnivaló tulajdonságaitól, könnyen érezheti úgy, hogy Isten
is cserbenhagyta őt. Vannak, akik ilyenkor elmaradnak a templomból is. Vannak azonban, akik e ponton Isten hűségére apellálva mégis nála keresnek segítséget,
és ebben a helyzetben tudják meglátni Jézust olyannak, amilyen valójában:
„Nem az egészségesnek van szüksége orvosra, hanem a betegnek.” Könnyű életünk terhe elől harsány felületességbe menekülni, és könnyű elmerülni a reménytelenség érzésében is. Nehezebb, és néha szinte fizikai fájdalommal jár, de mégis emberhez méltóbb életünk valódi megnyomorodottságával az Úr elé állni. Sokan számolnak be arról, hogy amikor – talán életükben először – ezt megteszik, Jézust olyan utolérhetetlenül szelídnek, komolynak, erősnek, mégis gyengédnek tapasztalják meg, mint korábban még sohasem. Boldog az a pap, aki figyelmével, alázatával és Istenbe vetett bizalmával ebből egy keveset meg tud éreztetni azokkal is, akiket
a gyóntatószékbe még inkább visz az a vágy, hogy a megszokásnak engedelmeskedjenek vagy kellemetlen lelki közérzetüktől szabaduljanak, mint hogy részesüljenek a tapasztalatban, hogy amikor hűtlenné válunk, Isten akkor is hű marad.

Isten hűségének tudatára nagy szüksége lesz annak is, aki komolyan nekilendül
a felelősségteljes, felnőtt életnek. Ennek klasszikus útja az elköteleződés.
Aki ezt szerzetesként vagy papnövendékként teszi meg, általában hamarabb futhat bele kisebb-nagyobb krízisekbe, mert amikor elválik kedvenc dolgaitól, időtöltéseitől, legjobb barátaitól, néha egy egész komoly szakmai karrier lehetőségétől is, akkor
az így keletkezett űrt nem tölti be azonnal és teljesen Isten. Az útja kezdetén szükségszerűen bekövetkező érzelmi hullámzások közepette, ha ezek fájdalmát nem elnyomja magában, hanem Istennél keres menedéket, Isten hűségének ismétlődő tapasztalatában kezdhet igazi alapot találni és megerősödni a szerzetesi élete.
Aki a házasságot, családalapítást, szakmai kihívásokat választja felnőtté válása terepének, az talán csak később szembesül Isten hűségének kérdésével.
A gyermekneveléssel járó tennivalók végtelen egymásutánja, a lángoló szerelmet követő reálisabb kép a házastársról, csüggesztő munkahelyi élmények sora vezethet spirituális fordulathoz. Áldott az a jó barát vagy lelki ember, aki – egyszerű szavakkal vagy szavak nélküli csendjével – meggyőzően tudja tanúsítani ilyenkor, hogy Isten hűséges, és hogy ő küzd csak igazán azért, hogy sikerüljön hűségesnek maradni házasságban, gyereknevelésben, hivatásban. A felnőtté váló ember megküzd
a hűségért. Azért küzd ilyenkor – bár valószínűleg ezt nem is tudja –, hogy Isten egyik legfontosabb vonása az ő arcára is rávésődhessen.

A leginkább embert próbáló krízist az időskor, a betegség, a halál közeledte válthatja ki. Van, aki csak ilyenkor figyel fel Isten hűségére. Egy kórházba került idős bácsi közönyösen mondta az arra járó lelkigondozónak, hogy Istenben csak gyerekkorában hitt, azóta nem sok köze volt hozzá. „Áron bácsinak sok mindennel kellett megküzdenie egyedül.” „Csak magamra számíthattam.” „Gyerekkorában még ott volt az Úr… aztán később meg már nem… azon már gondolkodott Áron bácsi, hogy hogyan nem volt ott? Mint aki meghalt? Vagy mint aki szabadságra ment?” Csend.
„Hát… az utóbbi…” „Akkor ha talán szüksége lesz rá, megkérheti majd, hogy most már jöjjön vissza?!” Néhány nappal később egy következő beszélgetéshez már kevesebb szó is elég volt, de annál szélesebb volt a mosoly:
„Hazajött a szabadságból!”

Életünk kisebb-nagyobb válságaira, sőt a végső krízisre is úgy készülhetünk fel leginkább, ha figyelemmel követjük mindennapi mini kríziseinket. Amikor az élet ízetlennek, színtelennek, terhesnek, nyomasztónak vagy egyenesen elviselhetetlennek tűnik, sokszor mintha Isten is távol kerülne. Szent Ignác ezt
a lelkiállapotot nevezi vigasztalanságnak, és megállapítja, amit mi is tapasztalunk, hogy ilyenkor az ember különösen kiszolgáltatottá válik mindenféle kísértésnek. Ezért, mint mondja, érdemes ilyenkor egy-egy pillanatra megállva arra gondolni, hogy az ember „[…] ellen tud állni az isteni segítséggel, és ez a segítség mindig megmarad számára, még ha világosan nem is érzi. Mert ha az Úr meg is vonta tőle a nagy buzgóságot, a kiáradó szeretetet és a hatékony kegyelmet, mégis az a kegyelem, ami az örök üdvösségre elég, megmarad számára.” (Szent Ignác: Lelkigyakorlatos könyv, 320.) Amikor Isten jelenléte nem érzékelhető úgy, mint korábban, akkor is támaszkodhat rá az, aki nem csak érzéseire hagyatkozik, hanem bízik benne, hogy ha Isten éppen nincs is jelen számára, mégsem hagyta őt el. Ilyenkor érdemes figyelni az Úr segítségének a szokásosnál is finomabb jeleire: mit ad úgy, hogy „elég” legyen a nehéz helyzetben is? Jézus talán hasonlóan bizakodott életének végső, válságos óráiban, amikor zsoltárokat ismételgetve kapaszkodott Atyja hűségébe. Szenvedéstörténetét szemlélve láthatjuk legtisztábban, milyen az, amikor
„az Istenség… elrejtőzik” (Lelkigyakorlatos könyv, 196.), mégis ad elég erőt ahhoz, hogy az ember, saját ereje fogytán, a karjaiba vesse magát.