Lázár Kovács Ákos: Az akarat emlékezete a filmvásznon

Hűségfilm és filmhűség. E két szó viszonya átlényegül a sorrendtől. A hűségfilm olyan filmes műfaj lenne (ha lenne), mint a háborús film, szerelmes film, gyerekfilm, fantasztikus film. A hűségről készített film a hűségfilm. A filmhűség viszont olyan viszony, amelyben az egyik szó, a hűség értelmezi a filmet.

hHa a film témája akármilyen rejtett módon is a hűség, akkor hűségfilmmel van dolgunk, ha következetes filmformáról beszélünk, akkor filmhűséget emlegetünk. Filmhűség: a filmnek a hűsége – a film hűsége a választott téma iránt, a film hűsége bizonyos formai megoldások iránt, a film hűsége a történelmi tények iránt.

Lehetne definiálni, fogalmilag meghatározni, hogy mi is a hűség? A Konkordanciában, az Újszövetségi Szövegmutató Szótárban hét helyen szerepel a hűség szó – nem határozza meg azt, hanem használja: a Lélek egyik gyümölcse a hűség; a hűséget elhanyagoljuk; megszegjük az első hűséget; mindenben igaz hűséget kellene tanúsítanunk, ahogy Jézus tett az iránt, aki Őt küldte, és ne tegyük Isten hűségét hatástalanná. A hűséges szó huszonötször, a hűtlenség nyolcszor szerepel
az Újszövetségben. Ha nem tudjuk mi a hűség, belekapaszkodhatunk egy okos,
régi tudósok által kedvelt mondásba: „a hűség az akarat emlékezete”.

Például amikor a templomban azt mondom valakinek, hogy „én téged akarlak,
jóban-rosszban el nem hagylak”, aztán ez a valaki öt-tíz-húsz év múlva beteg lesz, megsérül, megcsúnyul, megöregszik, kiderül róla, hogy ha nehéz neki, akkor iszik kicsit, hogy szereti a rulett gépeket, hogy egyszerűen éjszaka nem tud felkelni
a gyereksírásra, vagy hogy szeret kissé tudálékosan magyarázni – akkor eszembe juthat, hogy nem akarlak már többé, hogy akkor most elhagylak. A hűség nem akkor kérdés, amikor jól mennek a dolgok – a hűség a próba, a nehézségek idejének vendége, vagy üldözöttje. „A hűség az akarat emlékezete”: emlékszem arra,
hogy valaha akartalak, hogy valaha téged akartalak. Téged, akit most, ma már nem akarlak többé. Nem akarlak már, mert felejt az akaratom – elfelejtette azt, amit,
akit akartam: téged. Ha emlékszem arra, hogy valaha, öt-tíz-húsz éve kimondtuk egymásnak, hogy akarlak, hogy jóban-rosszban el nem hagylak, akkor hűséges leszek. Ugyanaz a minta, mintha csak azt mondanánk: „ezt tegyétek az én emlékezetemre”. Ha emlékszel rám és akarod most is, amit régen akartál, akkor hűséges vagy. Ha nem, akkor hűtlen. „Ezt cselekedd, így szeress az én emlékezetemre.”
Elég is ennyi a száraz definíciókeresésből – evezzünk hazai vizekre, és nézzük inkább minderről a filmeket!

Hőstekintetek

Carl Theodor Dreyer 1928-as dán gyártású Szent Johannája olyan alkotás, ahol
a hűség egy hős, egy mindenki számára ismert, ismerhető lány történetében szólal meg. Hűséges a lány, mindhalálig hűséges ahhoz, aki irányítja az életét, akinek
a szavait hallja a szívében, és akiről legnehezebb pillanataiban sem mond le, nem fordul el tőle. Tiszta ügy: hűség Istenhez. A képek kopárak, szikárak, szárazak – semmi cicoma, pislogás: látunk egy bilincset, egy arcot, kezet, egy kínzópadot,
egy máglyát. A képek nem keresik Istent, tudják, hogy nem található sem itt, sem ott,
de megtalálják a rebbenő szempillát, a takargatott könnycseppet, a hústépő fogó törött élét, az idétlen tömeg őrjöngését. És mindezek fölött, mint az ég befoghatatlan kékje – folyamatosan egy tekintetet látunk.
Egy olyan fényes pupillacsatornát látunk, amelyen keresztül ha nem is azonosítjuk, de érezzük, hogy van itt valami eredendő éhség, valami gyermeki bizalom, értelmezhetetlen, de nagyon is szerethető derű, amit sem szöges ostor, sem kerékbetörés, sem okoskodó, kopasz fejek nem tudnak letéríteni, eltéríteni attól, akire itt minden, akár nem is tudottan,
de figyelmez. Persze ez a figyelem lehet más tekintetéé is, mondjuk Balthazáré, a szamáré. Az 1966-ban készült francia-svéd filmet Robert Bresson rendezte, Vétlen Balthazár címmel. Történnek dolgok, énekel
egy gyönyörű hangú fiú a karzaton
a templomi kórusban, megy a mise,
a kislány nézi a fiút, nézegeti. Hidegfehér falak, komorfekete templomi hátak és ez a keresgélő szemű kislány. A fiú énekel, olyan szép, mint az angyalok, legalábbis a lány így látja őt: vissza-visszatér a szeme, feje forog, tekintete beleakad a fiú angyali arcába és nem szabadul. Aztán ismerkedés, beszélgetések, majd egy lerobbant faluvégi ház, ahová találkára hívja a fiú a lányt.

A találkán már negyedmagával várja a szőke kisszoknyást. Van elég barátnője, ne csak ő szórakozzon – egységben az erő, sok fiú lányt győz, vagy valami ilyesmi. Hervasztó, flegma nyomorúság. Mindenesetre jót szórakozik a négy vagány, mosolyogva ugrálnak ki a ház lerobbant falai közül, mint akik jól végezték dolgukat. Balthazár (és mi is) látja mindezt, figyelménél csak tehetetlensége nagyobb. Mintha segíteni szeretne, de csak hangtalanul, némán áll, nézi a falat, ami mögött négy fiú ügyködik egy gyereklánnyal. Neki ennél nem telik többre: nézi a falat. Így nézi a család hazugságait, egymás megcsalatásait, a közös erőszakot, a finomabb gyötréseket és így nézi majd saját halálát is. A filmkockákon látszik a határ, valami csempészés, szökés, és persze a lövöldözés; középen pedig egy magatehetetlen málhás szamár, hátán a csomagjaival, mint valami ténfergő alak a keresztúton. Először azt hisszük, hogy csak álldogál, aztán közelebbről látszanak a vérpatakocskák a hátán, látszik a szeme, benne az elmúlt évek történéseivel, nyomorúságával, szomorúságaival. Mindent látott, mindenütt ott volt – néma tanú a bűn hideg tülekedésében.
Viszi az ennivalót, a fegyvert, a csempészárut, mindent, amit rákötöznek.

A technika fejlődésével persze láttunk később ősöreg elefánt-, bálna-, csimpánz- és sok más egyéb állatszemet is a filmvásznon. Megszemélyesítjük őket és belelátjuk szemükbe az embertől szenvedő ártatlan természetet. Persze az ártatlanság nem
az állatoké, de ha nincs bennünk sem, gyorsan nekiállunk fotózni – hátha az állatok,
a természet majd bemondja a piros ultit: van remény és egyéb banalitások.
Egy kis flower-power, egy kis földanya, egy kis természetfilm: Világok arca: Baraka és már kész is a hamis mennyország, mintha az állatok, a fák is tudnák, hogy mire is megy ki itt a játék. Természet-szentimentalizmus, hamis eufória. Viszont ezt a háziállatot, ezt a Balthazárt láttuk másfél órát, ő is lát minket – vele éltünk, látta, hallotta a dolgainkat, ismerjük egymást. És amikor értelmetlenül lemészároljuk, akkor is csak néz, néz és néz. Kegyetlen ez a meleg, minden értelmen inneni őseredeti egység: az állatsors.
Az állat azonos önmagával – a hidegével, az éhségével, az ösztöneivel.
Nincsenek kintlevőségei: bűnei, hazugságai, boldogság-képei, házai, nyaralói, rossz lelkiismerete. Csak ott áll a lövöldözés közepette és hangtalanul agonizál, folyik a vér a hátán, a hasán, és néz, bámul bele a kamerába. Semmi banális ősöreg bálnaszem, csak egy öreg, szakadt, emberszolgálatba belerokkant szürke, laposfülű szamár, meg az ő hűséges, szelíden nyugtalanító tekintete. Persze itt is megszemélyesítünk,
de ennek a tekintetnek mégiscsak emberközeli története van. Ez az állat velünk
és nekünk élt. Kedves nekünk, mint a számítógép, aminek billentyűzetét napokon, heteken át nyüstöljük, vagy mint a zene, amit anyánk koporsójánál hallgattunk. Hozzánk tartozik, emberi történetté vált – tőlünk emberektől, akikkel megosztotta, akik megosztották vele napjaikat.
 

Másokra is tekintettel

Sokféle hűségről, sokféle hűségfilmről szólhatnánk még: Légy hű mindhalálig, Pál utcai fiúk, Hamlet, Háború és béke stb. Még kettőt említsünk meg: Alekszandr Pankratov szovjet filmrendező 1981-ben rendezi meg A festő felesége című filmjét. A főszereplők: a festő és a felesége. A férfi szereti a szobabelsőket, az árnyékot a falon, a műterem ablakát, ami fénnyel telíti a készülő képet. A festményre, befelé figyel. Csöndre vágyik, nyugalmat keres, dolgozik. A feleség kezdi unni a szobabelsőt, a házikertet, a festő csöndjét. Aztán jön a nyaralás – kutatók szerint a legtöbb válást nyaralások után kezdeményezik az emberek. Talán ilyenkor, ha a gyerek már táborban van, és nincsenek nagyszülők, rokonok, barátok, és csak a másik van, akivel valaha, akinek valaha, akiért valaha éltünk, ha csak ő van, akkor megijedünk, tanácstalanná válunk. Nem tudjuk, mit kezdjünk egymással. A hétköznapi rutin évtizedek után is elárulja magát. Ilyenkor jönnek a pótcselekvések: menekülés a lényegi elől, „csak csillagok az ég helyett”. A festő felesége is elmegy nyaralás közben, csinál ezt-azt, de nem a lényeget, mert rab, amíg a szíve lázad. Aztán jön a jól ismert csönd, egy árnyék a fák között, egy elnémulás és ismét tudja akarni azt, amit valaha akart. Emlékezni kezd az akarata és elindul az éltető otthoni csöndek, a festékszag, egy csöndes férfi felé, aki sikereit nem a társaságok hangos szórakoztatásától reméli. A hűség nem érzelem, nem hiány, nem pótszenvedély. A hűség az akarat emlékezete, úgy ahogyan Sára Sándor 1978-as filmjében, a 80 huszárban indul hazafelé az idegen lengyel hegyek tetejéről az a nyolcvan szerencsétlen, évekre idegenbe szólított magyar, szlovák, román parasztgyerek, iparos, gróf. Hazaindulnak, mert most mind magyarok, és mert hí a haza. „Nyergelj, fordulj!” – mondja az öreg tisztes szolga, ugyanúgy, ahogy a Kőszívű ember fiaiban tették katonáink. Van ilyen is: hűség a haza iránt. Nem szeretni, nem érzelgősködni, nem szenvedélyeskedni, hanem akarni magyarnak lenni. Hűségfilmet csinálni Sárának, Pankratovnak, nekünk.

Elégia

A filmhűség a nyelv hatalma, a választott formához szükséges eszközök megtalálása, a választott forma akarásának emlékezete. Ha drámát csinálok, akkor drámaian,
ha sci-fit, akkor tudományos fantasztikusan, ha történelmit, akkor történelmiesen kell. Akkor jó a film, ha a választott műfajának, korának, történetének megfelelő. Mondjuk Sára 80 huszára nem afgán ruhákban ténfereg 2020-ban Európa hegyei között, hanem 1848-ban huszáregyenruhában indul és küzd hazafelé. És ha az egyik szereplőnek májusban pödört bajusza van, akkor majd a novemberi forgatáson
is pödört bajusza lesz. És ha együtt akarok érezni a filmben a szereplőkkel, akkor óvatosan bánok az iróniával, mert a túl sok irónia megöli a pátoszt. Huszárik Zoltán készített 1965-ben egy Elégia című filmetűdöt. Olyan mint a Balthazár, csak kicsiben: lovak, lósorsok 19 percben.

Egy téma kísérletező formanyelvű lírai kibontása – ennyi ez a filmetűd. De ehhez meg kell találni a zenét, az odaillő jeleneteket, a megfelelő ritmusát a képeknek,
a vágásoknak. Tudni kell, hogy együttérezni akarok, vagy távolságot tartani. Huszárik együtt akart érezni, ennek megfelelően vállalta az együttszenvedés képességét,
a pátoszt, a filmes pátoszt is. Vállalta, hogy együtt szenvedjen a lovakkal,
a fölöslegessé vált lovakat a mészároshoz kísérő parasztemberekkel. Együtt szenvedett az elmúlt harmincezer évvel, amikor még fontos volt a ló, a ló szolgálata, a ló odaadása, hűsége, izzadsága. Mintha ebben a filmben a ló hűsége már nem antropomorfizmus lenne, mintha már nem akarnánk emberiesíteni az állatokat. Mintha addig simogattuk volna a lovakat, a szamarakat, hogy lassan emberré váltak – valahogy úgy, mint ahogy Isten gondoskodó jelenlétében évmilliók alatt emberré vált a majom. Huszárik parasztgyerek volt, ismerte, tudta a lovassors, a szántóföldi fordulók kegyetlen monotóniáját – akarta, hogy az ember, a parasztember lovas akarata továbbéljen – megtalálta hozzá a hűség formáját, ezt a 19 perces lírai filmetűdöt.

Nem dokumentumfilm, nem dráma, nem sajnálkozás vagy lajstrombavétel, hanem
tér és idő nélkül vágtató lovak, lepusztult istállók, kézi-csákánnyal homlokon-ütött állatok vonaglása a fehércsempés vágóhídon, operatőri, vágási ügyeskedések, kísérletezés, keresgélése a pusztulásnyelvnek, ilyesmik. Hűségesen, úgy ahogy volt, ahogy van és ahogy lesz – halálosan, szépen. A rendező hűségével – akaratának emlékezetével. Ez a filmhűség – a rendező hűsége mindahhoz, amit be akart mutatni, amivel készült hozzánk. Lovakkal, szentekkel, szerelmekkel, magyar huszárokkal, szovjet festőfeleségekkel – mindazzal, amit akartunk, amit mutatni akartunk. Mert mindig ezt akarjuk