Hojdák Gergely: Ásó, kapa, válóper

A mai kor gyakorlatias, elsősorban a saját tapasztalataira és megfigyeléseire támaszkodó (nyugati) embere már nem igazán  tud hinni az örökre szóló, felbonthatatlan hűség ideáljában. Nem csoda, ha maga körül alig lát hiteles házasságokat, viszont annál több boldog – bár gyakran valóban átmeneti – együttélést; de talán még ennél is több szakítást, válást. A vallási hagyomány legalább ezen a ponton érintkezik azon hollywoodi filmek eszményképével, amelyeket közkeletűen „romantikus vígjátékoknak” nevezünk: szép ruha, templomi esküvő, a misztika illatát árasztó szimbólumok – és persze az a bizonyos „első” csók…

A romantikus szerelem

A jól bevált forgatókönyv mindenki számára ismert: (többnyire) egy férfi és egy nő másfél-két órányi egymás kerülgetése után egy szerelmetes csókban végre egymásra talál. A történet persze – amint maga a szerelem – az érzelmek széles skáláját kalandozza be: az alaphang egy kissé érzelgős, megmosolyogtató vagy pikáns,
de néha azért könnyfakasztó is. Ez az esztétikai recept voltaképp a kora romantika óta van divatban. S ha Novalis, Hölderlin, E.T.A. Hoffmann (vagy épp Byron, Shelley és Keats) nevei a középiskolai irodalomórák ködös emlékei csupán, az általuk hirdetett eszmények óriási befolyással bírnak korunk szellemi és érzelmi életére is.

E hatás természete véleményem szerint leginkább a Bánk bánban is megénekelt „tündéri láncokhoz” hasonlítható. Tény, hogy romantikus szerelem nélkül ma már aligha tudjuk elképzelni az életünket, vagy pontosabban szólva – s ez megint egy romantikus vívmány – „életregényünket.” A fent említett esztétikai recept ugyanakkor már a romantika kései – önmagával szemben kritikusabb – szakaszában is elkoptatottnak számított: ahogy ma az úgynevezett kereskedelmi csatornákból, akkoriban a „bohém” színházakból özönlöttek az ilyen történetek elképesztő mennyiségben. Joggal írja a dán Kierkegaard, hogy ez a „forgatókönyv” – amit ő romantikus vagy első szerelemnek nevez – éppen ott ér véget, ahol egy mélyebb, húsbavágóbb történet kezdődik: nevezetesen a romantikus elemet is magába foglaló házasságé. Kierkegaard ideálja – aki egyébként maga még a nevezetes pillanat előtt szakított szerelmével, és aztán sohasem nősült meg – ma már persze egy kicsit nevetségesnek tűnik. Ha másért nem, hát azért, mert a „mélyebb” történet általában már a házasság, vagy akár az együttélés kinyilvánítása előtt elkezdődik; és mert
az évtizedes házasságok természetes krízisei – amikor egy összeszokott pár annak ellenére is kitart közös történetükben, hogy az érzelmek szárnyalását, a testi vonzalom mágneses erejét már nem érzi – legfeljebb a „romantikus drámák” szívszorító végjeleneteiben ábrázolódnak. „Örökké szeretni foglak” – mondja
a jégtábláról hullámsírba csúszó sármos DiCaprio a Titanic című filmben. „Na persze” – horkan fel a sörösüveg mellől ironikus mosollyal figyelő bácsika – „mássz csak vissza a jégtábládra, vedd feleségül a házisárkányt, és térjünk vissza a témára
húsz év múlva.” Naivitás lenne azt hinni, hogy a romantikusok nem ismerték
ezt a nagyon is reális – untig ismételt és a legtöbb családban számos példával igazolható – ellenérvet. Nem csoda, hogy a romantikus szerelem, mint a másik révén történő önkiteljesítés mellett az egész világnézetük, ismeretelméletük központja (vagy inkább „fekete lyuka”) a feloldhatatlan vagylagosság lett. Az ifjabb Schlegel (úgy is, mint Karl Wilhelm Friedrich), a német romantika igazi „fenegyereke” például (csak) a költészet szintjén vélte feloldhatónak az egyfolytában az intenzív érzelmek teljességét ígérő, valamint a házasság társadalmi-erkölcsi alapjait és „vallásos misztikáját” is magába foglaló párkapcsolat egzisztenciális feszültségeit.

Lucinda című kisregényében az elbeszélő filozofikus monológjait többértelmű,
a szeretkezés kontextusában is értelmezhető kifejezések tarkítják, a szerelmesek pedig látszólag minden gond nélkül, a költészet szárnyán emelkednek a romantikus szerelemből a polgári házasság, sőt az úgynevezett jegyesmisztika kötelékébe, ami az Isten és a lélek közötti szeretet metaforája. Kierkegaard – a romantika kései szakaszának hírhozójaként – viszont már korántsem látja ilyen problémátlannak ezt
a viszonyt; mert amire a költészet képes, az nem mindig, és nem feltétlenül működik ugyanúgy a saját életünkben is… A komor, északi protestáns légkörből érkező filozófus mégis szenvedélyesen vallja, hogy noha a romantikus szerelmet már „minden oldalról körbenevették”, a kocsmában, a napilapokban és az egyetemi katedrákon egyaránt a fölényeskedő gúny tárgyává tették, jobb receptet egy későbbi boldog, kiegyensúlyozott házasságra nem találtak ki helyette. Sem a szó polgári, sem vallásos-misztikus értelmében.

Színe és visszája

Mielőtt tehát a romantikus szerelmet (a hollywoodi vígjátékok világát és
a katolicizmus mai felfogását) elmés bírálatokkal illetjük, érdemes egy kicsit utánanézni, hogy mi volt előtte. Immanuel Kant, a felvilágosodás legnagyobb filozófusa például a maga kissé rigorózus és szenvedélyektől nem éppen túlfűtött módján a házasság „természeti bázisát” nemi adás-vétel jogaként (commercium sexuale) határozza meg: szerződéses jogként „a másik szexuális testrészeinek
és képességeinek használatához.” A házasság „észbeli oka” ezzel szemben
a gyereknemzésen, a társadalom életképessége megőrzésének kötelességén alapul
(ez egyébként egybevág az első vatikáni zsinat értelmezésével is). A romantikusok valójában egy olyan kulturális légkörből, társadalmi konvenciórendszerből nőttek ki, amelynek a racionális, társadalmi szempontú önmegvalósítás volt az egyik alapvető ambíciója. Lord Chesterfield például így ír a maga korában bestsellernek számító irodalmi leveleiben (a „nevelődési regény” szintén a romantikát közvetlenül megelőző irodalom gyümölcse): „Szívből kívánom, hogy gyakran lássanak mosolyogni, de sohase halljanak nevetni, amíg élsz. A gyakori és hangos nevetés a könnyelmű
és helytelen modor ismertetőjegye; ez az a modor, amelyben a csőcselék is kifejezi
a maga ostoba örömeit, amelyek ostoba dolgokra irányulnak, és vidámságnak nevezik. Az én szememben nincs még egy olyan ordináré és neveletlen dolog, mint
a hallható nevetés. Sem melankolikus, sem cinikus kedélyállapotú nem lévén, én is ugyanannyira óhajtok és képes is vagyok örömöt érezni, mint bárki más; de egészen biztosan tudom, hogy amióta az eszemet tudom, senki sem hallott engem hangosan nevetni.” Nem meglepő, hogy Jane Austen majd minden regényében szerepel egy ehhez hasonló, tipikusan a társadalom legmagasabb polcán álló figura. Choderlos
de Laclos, a felvilágosodás és a romantika határmezsgyéjén – két világrend termékeny feszültségében – álló levélregénye, a máig népszerű Veszedelmes viszonyok Marquise de Merteuil alakjában ábrázolja ezt a tudathasadást.
Az önmagát részben szexuális képességei révén alacsony sorból felküzdő asszonyság az asztal alatt tűvel szurkálja magát, miközben egy pillanatra sem zavarja meg
a comme il faut („ahogy illik”) társalgást. A nő célja az önfegyelem és színlelő képesség edzésén keresztül a társadalmi érvényesülés – egész szexuális életét (is) ennek rendeli alá.

A regény utolsó jelenete, mikor a magát hatalma teljében érző asszonyságot korábbi szeretője, a másik – erényes – szerelméért elvérző Vicomte de Valmont az egész úri társaság előtt leleplezi (ráadásul költői igazságszolgáltatásképpen még fekélyes kiütések is elcsúfítják az arcát), már a romantikára utal. Az érzelmek, vagyis
„a legmélyebb önmagunk” kultuszára. De vajon nincs-e épp ennyi visszásság
a romantika szerelemkultuszában is? Freud híres tanulmánya óta a romantikus „Unheimlich” (otthontalanság, kísérteties érzés) jelenségéről egymást érik
a romantikus szerelem „perverzióit” leleplező pszichoanalitikus elemzések.
Nem véletlen például, hogy már a romantika egyik első úttörőjének számító verses elbeszélés, Keats Lamiája a görög vámpírnő alakját idézi meg. Csakhogy míg Lamia
a görög mitológiában Héra (a házi tűzhely istennője) által elátkozott szörnyű kísértet, Keats elbeszélésében az eszményi, izolált, buja szerelem megtestesítője.
Olyan tökéletes szépség, akinek abszolút kívánatos erotikáját éppen a filozófus
(mint a társadalom képviselője) ártó pillantása töri meg.

Nem kell különösebben fejtegetnem, hogy a vámpír-szerelem motívuma ma újra
a reneszánszát éli, különösen a divatiparral összekapcsolódott tini-irodalom körében. Charles Dickens Szép remények vagy George Sand Lélia című regényei tökéletesen illusztrálják a modern pszichológia által „ambivalens kötődésnek” nevezett érzelmi zavart, mely nagyon megnehezíti a normális párkapcsolatot. Ez utóbbi művet Madách Imre – Sand egyik első magyar olvasója – elrettentésként ajánlja egy női olvasókört vezető barátnőjének: ez az a „rothadó hullákat felszínre vető hajóroncs”, amivel nem szabad(na) a jó magyar leányok természetes, romlatlan szívét mérgezni… Ő már csak tudja: anyakomplexusban szenvedő fiatal romantikusként éppen egy ilyen lányt vett el, a „lidérckének” becézett Fráter Erzsébet személyében… A jó magyar leányoknak persze nem kellett Franciaországból kölcsönözniük könyveket: elhozta nekik a francia romantikát – minden végzetes és végletes szenvedélyével együtt – egy bizonyos Jókai Mór.

Énekek éneke

Ezek után a kedves olvasó biztos úgy gondolja, hogy a szerelem és hűség összeegyeztetésére (a házasság kötelékében) valószínűleg nincs is jó megoldás. Marad a szerelem „pillangótánca”, a kétségkívül nagyon izgalmas, az érzékiséget rövid távon maximalizálni képes futó kapcsolatok világa. Ez nagyjából a görög világ szerelemképének felel meg, ahol a mindent átható „teremtő erő”, az érosz kedve szerint vándorolhat a világban – szemben egy mereven szabályozott társadalmi jogrenddel (házasság). Habár, a hűséges szerelem eszménye már a görög-római költészetben is újra meg újra visszatér, amint az például Horatius nagyszerű költeményéből látszik (ld. külön keretben). A magyar népdalokban az igaz szerelem szintén csak egy ilyen – törvényen kívüli, erotikus – kapcsolatban vagy annak romjain, az iránta való nosztalgiában valósulhat meg. Ahogy az ismert népdal mondja: „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem…” Lehet, hogy ez a szerelem végső igazsága. Én mindenesetre szeretném hinni – és egyelőre hiszem is – hogy létezik nemes, értékes, valóban maradandó és megbecsülést érdemlő házassági szerelem. Paul Ricoeur, a Heidegger utáni filozófia talán legsokoldalúbb egyénisége ezt az eszményt a bibliai Énekek énekében vélte először feltalálni, egy olyan réges-régi szerelmes versben, melyet a zsidó és keresztény esküvőkön rendszeresen olvasnak. Ricoeur a modern történetkritikai értelmezésekkel szemben – amelyek rendszerint a társadalmilag tiltott, házasságon kívüli szerelem „virágnyelvét” hallják ki belőle – elmélyülten vizsgálja a vers rendkívül sűrű és homályos nyelvezetét, figyelembe véve a történeti és allegorikus értelmezések érveit egyaránt. Úgy látja, hogy a folyamatosan egymásra játszott „szakrális” és „profán” kifejezések (pl. Izrael szent hegyei – a szerelmes nő keble; a frigyláda szekerébe való beülés – a nő érzéki megjelenése stb.) nem engednek semmilyen egyoldalú – a szerelmesek érzéseit „misztifikáló” vagy „profanizáló” – értelmezésnek. Ricoeur az Énekek éneke szerelemfelfogásának leírására bevezeti a nász-metafora fogalmát. A „nász” szó eredeti jelentésének megfelelően a „szabad és hűséges” szerelem bélyegét viseli magán. Mindkét szó kulcsfontosságú. Aki „szabad”, az nem a társadalmi konvencióknak való megfelelni vágyásból köt házasságot, nem is valami belső (pszichológiai) kényszer vagy szükségszerűség hatására. Szabad a szerelem – egy adott szerelem – saját törvényszerűségeinek a kibontakoztatására, vállalván azt egy adott társadalmi környezetben is (az izolált, társadalomból kivonult szerelem ritkán lehet igazán szabad). Aki hűséges önmagához, csakis az tud hűséges lenni egy másik emberhez, egy közös történethez is. Az nem hagyja el a másikat a nehéz, sivatagos időkben, a zöldellő oázis kiapadásakor – ahogy Izrael Istene sem hagyta el az ő népét, hanem „a szívére tette pecsétül.” Röviden ez volna a nász-metafora, egy ma is vállalható házasság-eszmény lényege. Persze, ahogy ezt maga Ricoeur is mindig hangsúlyozza, az eszményeket életre is kell váltani: a házasságok szerencsére nemcsak papíron, hanem a való életben köttetnek.