Baboth Borbála: Isten a sípokon keresztül is üzen

„Isten mindenütt jelen van, így a zenében is. Akár egy templomban, akár egy koncertteremben játszom, az lényegében mindig ugyanarról szól: valamit közvetítek az emberek felé, ami összekapcsolja őket” – vallja Fassang László orgonaművész. A Prima Díjjal, valamint Liszt Ferenc-díjjal kitüntetett zenész 2006 óta a Művészetek Palotája orgonakoncertjeinek művészeti vezetője. A klasszikus zenei koncertek mellett neves előadókkal karöltve világzenei és jazzkoncerteken is fellép. Vele beszélgettünk zenéről, hitről és Magyarországhoz való ragaszkodásáról.

Hogyan ismerkedtél meg az orgonával? Egyértelmű volt ez a hangszerválasztás?

Az orgonával 12 éves koromban ismerkedtem meg, mikor édesanyám először felvitt a templomunkban a karzatra, és már akkor lenyűgözött az, ahogyan az orgonistánk, Draskóczy László improvizált a hangszeren. Onnantól kezdve rendszeresen mellé ültem az istentiszteleteken, utána pedig rohantam haza, és próbáltam emlékezetből felidézni, és zongorán utánozni azt, amit tőle hallottam. Így kezdődött az orgonával való megismerkedésem. Aztán mindezt egy kéthetes kántorképző tanfolyam követte, majd pedig Pálúr Jánosnál és Baróti Istvánnál folytattam az orgonatanulást.

Zenészcsaládból származol. A többi hangszer szóba sem jöhetett? Miért pont az orgona mellett döntöttél?

Bár a szüleim mind a ketten zenészek, soha nem gyakoroltak rám nyomást, csupán igyekeztek megadni azokat a lehetőségeket, amelyek a fejlődéshez szükségesek voltak. Én is zongoráztam, fuvoláztam, de az orgona volt az első olyan hangszer, amibe annyira beleszerettem, hogy gyakorlatilag bármennyi időt képes voltam eltölteni mellette – nyaranta is. Annak, hogy később orgonista lettem, azért több állomása is volt. Az egyik ilyen meghatározó élmény, amikor elsős gimnazista koromban – a Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam –, az év végi osztálykiránduláson egy plébánián szálltunk meg Bakonycsernyén, s ott is rögtön rávetettem magam az orgonára. Az osztálytársaknak rendkívül tetszett, ahogy játszottam. Tulajdonképpen ez az élmény is megerősített abban, hogy erre a fajta zenére igenis van igény.

Az orgona az egyik legbonyolultabb hangszer; milyen képességekre van szükség a
megszólaltatásához?

Fontos tudni, hogy orgona és orgona között is nagy különbségek lehetnek. Például van olyan hangszer, amelynek csupán egy billentyűsora van, és van, amelyik sokkal-sokkal nagyobb. Az akusztikai sajátosságokat is figyelembe kell venni. Ezért talán az alkalmazkodóképesség a legfontosabb. Különleges hangszerkezelésre és folyamatos visszacsatolásra van szükség. Nemcsak a mozdulatokat kell elsajátítania egy orgonistának, hanem a hangszer megszólaltatásának a képességét is ki kell fejlesztenie magában. Az orgona tényleg egy bonyolult szerkezet, amelytől el kell tudni vonatkoztatni zenélés közben. Előre kell látni bizonyos zenei történéseket, mert míg a zongorista vagy az énekes zenei árnyalatokat a hangszeren keresztül közvetlenül ki tud fejezni, addig az orgonánál ez teljesen máshogy működik.

Említetted, hogy tizenévesen nyaranta sem hanyagoltad el az orgonálást, pedig az orgona egy elég magányos hangszer. Kamaszkorodban, amikor például a többiek fociztak, nem igényelt túl nagy lemondást a gyakorlás?

Egyrészt én egy eléggé zárkózott, nehezen beilleszkedő fiú voltam, és egy kicsit menekültem is a zenélésbe. Másrészt annak idején, hogy kivívjam akár a tanáraim, akár az osztálytársaim elismerését, ahhoz részben szükséges is volt ez a zenészkép: a fiatal orgonistatehetségé, aki más mint a többiek, ezért őt el kell fogadni olyannak amilyen, mert ugye néhanapján kárpótolja az embereket egy-egy koncerttel.

Zenei tanulmányaidat hol folytattad?

A Zeneakadémiára kerültem, ahol Gergely Ferenc tanár úr volt két évig a mesterem, majd pedig Ruppert István. Az ő irányítása alatt fejeztem be az egyetemet. Ezután a Conservatoire-ban, a párizsi zeneművészeti egyetemen folytattam a tanulmányaimat, ahol kezdetben a Notre Dame egyik orgonistájánál, Olivier Latrynál tanultam. Itt nyílt meg előttem az út a világ talán legjobb tanárai felé.

Innen már egyenes út vezetett a sikerhez?

Az első komolyabb sikereket Párizsban értem el, mert ott egy olyan semleges környezetbe kerültem, ahol teljesen önálló lehettem. Kizárólag azt a teljesítményt értékelték, amit helyben nyújtottam. A beilleszkedés nehéz volt eleinte, de aztán jöttek az első sikerek a meghallgatásokon, illetve felvételiztem az improvizáció tanszakra, és sikerült bekerülnöm az egyetlen szabad helyre. Az is nagy élmény volt, amikor tanáraim kiválasztottak arra, hogy Japánban, a sapporói koncertterem orgonistája legyek egy éven keresztül.

A sikeres művészeknek általában sok csábító lehetősége adódik külföldön. Gondolom, ezzel te sem voltál másként, mégis hazajöttél, és most is itt élsz.

A Japánban eltöltött év után jött a versenyek időszaka, ami még pár évig tartott. Utána, amikor minden tanulmányomat befejeztem Párizsban, döntenem kellett, hogy merre menjek tovább. Ekkor jött egy lehetőség: Spanyolországban taníthattam, ez volt az első hivatalos állásom. Emellett lehetővé vált az is, hogy közben Budapesten éljek. Itthon pedig újabb feladatokkal szembesültem: egyrészt megépült a Művészetek Palotája és az orgonája, amelynek építésében szakértőként én is részt vettem, másrészt pedig meghívtak tanítani a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre is, így döntést kellett hoznom. Végül a spanyol állásomat adtam fel. Valójában sokkal izgalmasabb kihívás számomra hazai közegben tevékenykedni, mint mondjuk Franciaországban, Spanyolországban vagy a világ más tájain. Jelenleg az egész magyar orgona-, illetve zenekultúrát, ami körülvesz minket, egy nagyobb rendszerben képzelem el. Ennek megvalósításához nap mint nap megpróbálom hozzátenni mindazt, ami tőlem telik.

Magyarországhoz való ragaszkodásod nyilvánvaló. Ám ha mégis adódna egy lehetőség, külföldön is élnél?

Igen, ez a kérdés mindig napirenden van, mivel feleségem is zenész, és szintén sokat utazik. A korábbi külföldi kapcsolataim nem szakadtak meg, folyamatosan ápolom őket. Úgy vélem, nagyon fontos töltekezni más országok kultúrájából. Újabb élményekkel, értékekkel gazdagodva mi magunk is máshogy látjuk a környezetünket. Abban biztos vagyok, hogy Magyarországtól soha nem tudok majd teljesen elszakadni, hiszen nagyon szorosan kötődöm hozzá, de azt el tudom képzelni, hogy egy-egy évet valahol külföldön töltsek.

Az orgonaművészek általában egyházzenei szolgálatot is ellátnak. Nem hiányzik ez a fajta munka, illetve a „templomi élmény”?

Természetesen hiányzik. Az a gimnáziumi emlékem például, amikor egy templomban volt az egész osztály, én pedig orgonáltam – noha hivatalosan nem voltak egyházzenei keretei –, számomra elsősorban lelki élmény volt. Azóta is, amikor egy templomtérben megszólal az orgona hangja, úgy érzem, olyan üzenetet közvetít, ami ugyanarról a tőről fakad, mint a hitbeli üzenetek. A mai világnak a kihívása szerintem az, hogy össze tudja-e kapcsolni a művészetet és a vallást. Az lenne az ideális, ha a templomokban is meg lehetne kapni ugyanazt az élményt, mint amit egy színvonalas koncerten. Az én törekvésem lényegében arra irányul, hogy vissza tudjak nyúlni azokhoz a gyökerekhez, amikor még a művészi és a vallásos cselekmény teljes egységet alkotott. Szerintem mind a művészetnek, mind pedig a vallás továbbélésének ez lehetne az egyik módja.

Ha már hitbeli kérdéseknél járunk: mennyire van jelen az Istennel való kapcsolatodban a zene?

Teljes mértékben jelen van, hisz Isten mindenütt ott van, így a zenében is. Akár egy templomban, akár egy koncertteremben játszom, az lényegében mindig ugyanarról szól: valamit közvetítek az emberek felé, ami összekapcsolja őket, és közösséget teremt a hallgatók között. Szerintem nekem az a küldetésem, hogy ezt az összetartozás-élményt meg tudjam adni azoknak, akik hallgatnak. Reménykedem abban, hogy templomi keretek között is egyre inkább meg tud valósulni ez a közösségi élmény.

Hol hallhatunk legközelebb?

Májusban az osztrák Aflenzban koncertezem, júliusban pedig Németországban, Dortmundban, ezt követően pedig Luxemburgban, a Filharmónia koncertteremben lépek fel. Itthon július elsején, a budapesti Deák téri evangélikus templomban zenélek karnagy és zeneszerző nagyapám, Fassang Árpád tiszteletére, születésének századik évfordulójára emlékezve.

Mi a tapasztalatod, a mai fiatalokat megszólítja az orgonamuzsika?

Pozitívak a tapasztalataim, mert az orgona mint hangszer vagy maga a zene is csupán egy közvetítő eszköz; a találkozás lényegében az emberek között zajlik. Például amikor a Művészetek Palotájában orgonabemutatót tartok akár óvodásoknak, akár gimnazistáknak vagy idősebbeknek (vagy amikor egy gimnáziumi osztályba megyek előadást tartani az improvizációról), lényegében ugyanarról van szó: önmagamat adom. Megnyílok az emberek felé, és átadom nekik azt a szeretetet, ami bennem van a hangszer és a zene iránt, illetve azok iránt a zeneművek iránt, amelyekkel már több mint húsz éve rendszeresen foglalkozom. Mindez egy olyan fantasztikus világot nyit meg, amelyről meg vagyok győződve, hogy mindenki megismerheti és táplálkozhat belőle. Beszélnek például arról, hogy a fiatalok nem szeretik a klasszikus zenét, nem járnak hangversenyekre és nem érdekli őket a kultúra, de ezek szerintem mesterségesen generált képzetek. Egyszerűen arról van szó, hogy nem jönnek létre olyan emberi találkozások, ahol a zene szeretete előtérbe kerülhetne. Pedig lényegében minden ember érdeklődését fel lehet kelteni, csak meg kell találni a módját.