Vári Kolos: Egy püspök álmai

Adódik a kérdés: Ön vidéki gyerek?

Nyolcéves korom óta. Rákosi Mátyásnak köszönhetően – szoktam volt tréfásan mondani – lettem vidéki: kitelepítettek, sőt kitiltottak minket Budapestről, és először Szabolcsba, utána Zebegénybe kerültünk. Így a falusi élet ugyanúgy a gyerekkorom, neveltetésem fontos részévé vált, mint a nagyvárosi. Ezért szok- tam most mondani, hogy én otthon érzem magamat Budapesten is, de otthon érzem magamat falun is. A nagymama kertjében megszerettem a földművelést, a kertészkedést, mindig voltak állatok a ház körül, baromfi, nyúl vagy éppen kecske. Az Isten ezekkel az élményekkel készített fel arra, hogy most, megyéspüspökként felelősen tudjam látni és segíteni a nógrádi vagy a zagyvamenti, tápiómenti, tiszamenti egyházközségeinknek az életét.

 

Szabolcs és Zebegény. Két igencsak eltérő vidék.

Hát igen. A szabolcsi időszak nekem elsősorban mezőgazdasági tapasztalatot jelent: megtanultam mar- kot szedni az aratók mellett, mert hát ez ugye, akkor még kézzel ment; megtanultam dohányt fűzni; foglalkoztam káposztával, almával. Amikor évekkel később hallottam, hogy kivágják Szabolcsban az almafákat, ami az ott élők megélhetését biztosította, a szívem szakadt meg... Zebegényben, a Börzsöny lábánál, az állattenyésztés és a kertgazdálkodás terén szereztem tapasztalatot. A krumplit, a hagymát, a gyümölcsöt is meg tudtuk termelni...

 

Alma, hagyma a kertben, növények, jó levegő, állatok – az ember úgy érzi szinte, hogy a paradicsomból űzi ki magát. Miért teszi ezt?

Ez az én számomra is érthetetlen. Csak az elmúlt húsz évre ha visszagondolok, amikor elterjedt az országban az az ostobaság, hogy „nem éri meg...” Mi az, hogy nem éri meg? Hogy az ember a saját kertjében a saját zöldségét, gyümölcsét megtermelje? És ehhez az ördögi csapda, hogy a nagyáruházakban olcsóbban lehet kapni az árut, mint amibe nekik kerül... Hiába tudjuk, hogy milyen silány is a minősége. Rá kellene ébrednünk mindnyájunknak – és itt érzem a felelősséget, hogy erről beszélni kell –, hogy valahányszor mi lemondunk az önellátásunkról a falvainkban, azzal az ország pusztulását segítjük elő. Eladjuk az or- szágunkat. Érthetetlen, hogy engedhettük meg, hogy az elmúlt húsz év alatt eladják a cukorgyárainkat, konzervgyárainkat. Szomorúan látom, amint a falvaink elöregszenek, a fiatalok elköltöznek, mondván, hogy itt nem lehet boldogulni, a megélhetés nincs biztosítva. Ennek következménye, hogy egyre keve- sebb gyerek születik, ezért be kell zárni az iskolákat és így tovább. Ezek a hibák, ezek a gazemberségek, sajnos, megtörténtek, de hát most legalább már ébredjünk fel.