Jezsuitákkal először az egyetemen találkoztam. Azt vettem észre, hogy előadásaiknak köszönhetően nem csak fontos információkra, azaz tudásra teszek szert, hanem meglepő távlatokat nyitnak. A világ és a határok, amelyekre rámutatnak, felkeltik bennem az érdeklődést, sőt lelkesedést váltanak ki bennem, lendületbe hozzák az életem. Itt hallottam először a jezsuita jelmondatokat: „Mindenben Istent keresni!”, illetve „Mindent Isten nagyobb dicsőségére!”. A 20. században kialakult újabb jezsuita szlogen sem volt számomra kevésbé izgalmas: „A hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása”. A jezsuiták számára a hit tehát élet, azaz a hitélet nem csupán jámborság, istentisztelet, ministrálás, sekrestye. Isten nem zárható a templomba. Ezt nem csak a jezsuiták vallják, de nekem ők segítettek tudatosítani.

Az első meghatározó hitélményre, amelyet Szent Ignácnak köszönhetek, a zarándokutamon tettem szert. Fiatal voltam, huszonéves egyetemista, s a lelki vezetőm, aki egy jezsuita volt, egyszer csak azt ajánlotta nekem: menjek el egy olyan zarándokútra, amilyet Szent Ignác is végzett. Ez azt jeleni, hogy az ember útra kel „Isten nevében”, nem visz magával sem pénzt, sem élelmet. Csak bízik a Gondviselésben. Ha kér, Jézus nevében kér: élelmet, szállást, odafigyelést. Nem nagyon volt kedvem elindulni erre az útra, mert úgy érzetem, ezen a különös zarándokúton túl kell lépnem azon, aki valójában vagyok. Miért hagynám hátra a szépen berendezett világomat? Ez nem egy kellemes vállalkozás. A zarándoklaton azonban megértettem, hogy saját életünk gondosan őrzött határain túl is van élet, sőt, ott kezdődik igazán! És Isten valóban megsegített.