Reggel szokatlan csendre ébredek. Kinn szállingózik a hó. A fehérség lassan belepi a környező háztetőket. Ilyenkor óvatosabban lépkednek az emberek az utcán, és talán az autók is lassabban haladnak. Kissé körültekintőbb lett mindenki. Talán még ez az egyszerű természeti jelenség is, hogy eljött a tél, itt az ideje a hónak, ezzel pedig a nagyobb óvatosságnak, a lelassulásnak, a fokozottabb odafigyelésnek, jó felvezetése lehet annak, amire a közelgő nagy ünnepünk hív: ne hagyjuk csak sodorni magunkat, vigyázzunk jobban az elcsúszás lehetőségeire, figyeljünk jobban magunkra és egymásra. És ez az égből csendesen alászálló tisztaság sok emberben évről évre felerősíti a mélységes vágyat az ünnepre, hogy ne csak sürgés-forgás, sietés és fontoskodás legyen, hanem valódi megérkezés és megbékélés egészen a szívek mélyéig. Lapunk e téli számának központi gondolata a mindannyiunkban megbúvó mélységes tiszta vágyaink. A különbség a felszínesen csapongó, magukkal sodró, néha akár még erőszakosnak is bizonyuló vágyaink és az álmainkat meghatározó, sóhajainknak irányt adó, általában önmagunkon túlmutató vágyaink között, hogy ez utóbbiak tapintatosan jelentkeznek, a békesség ajándékával együtt merülnek fel. Hírnökei a remény, valamint az a különös törekvés, hogy merjünk nagyvonalúak és odaadóak lenni, akár még áldozatok árán is. És ha őszinték vagyunk, mindannyian eléggé könnyen rájöhetünk, hogy vágyainknak ezek az ösvényei mutatnak igazán előre, amit akár még boldogságnak is nevezhetünk. Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rendalapító, nagyon sokra tartotta ezeket a mélységes emberi vágyakat. A Szent Ignác-i lelkigyakorlatok célja tulajdonképpen az, hogy ráébressze az embert ezeknek a vágyainak a meglétére és irányára. A lelkigyakorlatok ugyanis nemcsak egy olyan Istent körvonalaznak, aki beledobta az embert a létbe, ráadásul pedig még azt is elvárja, hogy a magunk erejéből valahogy visszavergődjünk hozzá, hanem egy olyan Atya arcát segíti feltárulkozni előttünk, aki maga is folyton keresi a tekintetünket. Isten tehát nem hagy magunkra bennünket, éppen ellenkezőleg: közelebb van hozzánk, mint azt elsőre gondolnánk. Erről szólnak a legmélyebb, szent vágyaink, amelyeket a hívő ember Isten ajándékaként él meg, és amelyek túlvezetnek saját magunkon, az őszinte találkozások felé terelgetve minket. Egészen emberi, ugyanakkor felülről jövő ajándék is bennünk ez a vágy, amikor szeretnénk, hogy a mezőkön, dombokon, háztetőkön megpihenő adventi és karácsonyi fehérség ne csak egy külső jelenség legyen, hanem járja át legmélyebb és legdrágább köreinket, beleértve a sokszor érthetetlen saját valóságunkat, a szeretteinkét, és persze azt is, ahogy újra és újra megélhetjük, hogy velünk az Isten.

...

Saju, a táncoló indiai jezsuita – így híresült el világszerte. Középső neve édesapja után George, családi neve magyarul „Kincseshegy”. Így áll össze malayalam szokás szerint teljes neve: Saju George Moolamthuruthil. Tízgyermekes szír-malankár rítusú katolikus családba született 1965-ben Keralában. Ebben az államban 100% az írásbeliség, 30% a keresztények aránya. Sok köztük a kétezer éves hagyományú Tamás-keresztény, Saju is ilyen családból származik. Ő aztán Teréz anya élete és munkája hatására Kalkuttába települt át önkéntesnek 1984-ben. Ott is lépett be a jezsuita rendbe, ahol 2001-ben pappá szentelték. Elöljárói jóváhagyásával az ősi indiai tánc elméleti és gyakorlati szakértője, művelője lett.

...

Befejeződött a jezsuiták 36. általános rendgyűlése Rómában. A negyvenkét napig tartó tanácskozáson megválasztották a Jézus Társasága új generálisát és közvetlen segítőit, megfogalmazták a követendő irányvonalat és az elkövetkezendő évek legfőbb teendőit. A magyar rendtartomány számára legfontosabb esemény november 7-én történt, amikor. Arturo Sosa általános rendfőnök kinevezte a következő magyar provinciálist Vízi Elemér személyében. Az új tartományfőnök maga is részt vett az általános rendgyűlésen. Az alábbiakban folytatjuk előző lapszámunkban megkezdett összeállításunkat a rendtársainak írt beszámolójából.

...